Néhányan el vannak maradva. Azok még mindig provokálják a semmit. Közönséges rüfkének, romlottnak dicsérik magukat és valóban azt hiszik, hogy ez dicséret. Mert ott annak lenni szerintük nem szégyen, hanem elismerést érdemlő tett.

Nagypofával lökik a rizsát, keresik a figyelmet. És közben várják a nem létező erkölcscsőszöket. Hogy hátha. Majd jönnek.

Szomorúan nevetséges a kínlódásuk. Nem kell senkinek pofán verni. Majd az Élet megteszi velük. Akkor lesz számukra érték a tisztesség, amikor már a tisztesség számára nem léteznek.