mindjárt este tíz. az ablak még nyitva, beárad rajta a búcsúzó nyár enyhe levegője. vajon meddig még?

ilyenkor egy csöppet elszomorodom. már régen nem azért, mert jön az ősz és jön a tél. el tudom már fogadni, hogy az élet után kell lenni halálnak, a nappal után éjszakának, két nap, két létezés között pihenni kell. a szomorúság oka a kérdés, hogy nekem, aki itt ülök, lesz-e még következő nyár, lesz-e még tavasz a jácintok illatával?

a szomorúság maximum tíz másodpercig tart, mert szerencsére arra is rádöbbenek, hogy ezt senki nem tudhatja előre.
a tíz másodperc önsajnálat után elröhögöm magam, mert mindig a saját hülyeségemen tudok a legjobbakat nevetni.

gyönyörű a Szeptember végén, de Petőfi borongása nem egy különleges és egyedi jelenség volt. bár ez semmit nem csökkent a vers értékén.
neki ez a tíz másodperc elég volt egy soha el nem múló szépségű vers megírására, világirodalmi értékre, nekem meg egy ócska kis blogra. hja kérem, Petőfiből csak egy van.

amúgy belőlem is.