“Sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy nem véletlenül léptem be abba a kávézóba. A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.

Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már nincs mit veszitenünk – vagy ha éppen ellenkezőleg: imádjuk az életet -, az ismeretlen testet ölt, és a világ kifordul négy sarkából.

………………….

És akkor a testek megtanulnak a lélek nyelvén beszélni, és ez a szex, ez az, amit odaadhatok annak a férfinak, aki visszaadta a lelkem, bár ő még nem tudja, milyen sokat jelent nekem. Ezt kérte tőlem, és meg is fogja kapni. Azt akarom, hogy nagyon boldog legyen.”

Paulo Coelho: Tizenegy perc

Ez a könyv túl jó ahhoz, hogy egy nap alatt elolvassam. És már a felénél járok. Most mit csináljak ….

Megint egy újabb ajtó, amit ki kell nyitnom és meg kell nézni, hogy mi van mögötte. De meddig még? Mikor értem már meg végre önmagam? Vége lesz ennek egyszer is? Vagy ha igen, az lesz a halál? Az meg csak egy újabb kinyitásra váró ajtó, asszem … Egész életemben csak ajtókat nyitogattam. Fura dolog az élet …