Tudod te azt, Varnyu …
Elegem van a szürrealista rémálmokból, amikben zsákokban ömlik rám a múlt szemete, valóságosan és képletesen, és mind üvölt, hogy pakoljam el. Mert hátha szükség lesz még rá. Hiába pakolok, csak szaporodnak, előre nem haladok, inkább hátrafelé, csak értelmetlen kínlódás az egész … Kidobnám már lassan mindet, de ott a hang, ami mondja, mi van, ha szükség lesz még rá …
Hát nem lesz szükség. Kidobtam már rég mindet. A gyűlölettel együtt, mi újra bekúszik a lelkembe a rémálmok hatására. Nem kérem. Nem akarom. Nem kellenek a régi lomok, a régi emberek. Nem véletlen, hogy eltűntek az életemből. Maradjanak ott, ahol vannak. Engem hagyjanak már békén. Végleg.
Nem akarok gyűlölni. Mert minden rémálom a gyűlölet terméke. Visszaható dolog ez. Büntetés. Tiszta lelket akarok.
Hogy csináljam, Istenem?
Tudod te azt, Varnyu …
Igen, tudom. Delete, delete, delete.