Szélnek Karrácsonyra

Mint gyöngyök gurulnak a percek, órák láncfüzére fűződik belőlük. Az órákból napok lesznek, hetek, hónapok …

Az asszony ül és vár.

Közben teszi a dolgát, él a mindennapok folyamában, de a lelke nem mozdul. Ül és vár. Vár valamire, valakire.

Ha irna, csak dadogó szavak jutnának eszébe. Igy arról nem ir. Csak ül – látszólag tesz-vesz, cselekszik – és vár. Szinte minden hajnalban testét markoló kézre ébred, melle, öle, semmi porcikája nem marad ki, a kéz mindenhol érinti, álmában lassan már tulajdonosként járja be mindenét. Mindig az a kéz … Mindig az a tűz, amely az asszonyban az érintés nyomán ébred, mindig az a kéj, mindig az a fájdalom, mely összefonódik egymással, elválaszhatatlanul. Álmában néha nyög, néha sikolt … mindig az a gyönyört adó kéz, mely megajándékozza a fájdalom szépségével … És az asszony boldog, amikor ez a kéz hajnalonként, még ha csak álmában is, érintésével megtiszteli a testét.

Aztán felkel, elmegy élni. Közben ül és vár. Épp türelmet tanul az élettől az, aki sokszor – ó, de sokszor – türelmetlenségében törne, zúzna … vagy már mondja ezt múlt időben? Maga sem tudja … Mert most is, miközben ezt irja, ül és vár, türelmesen, – Szenteste éjjelén a mécses fénye mellett – noha nem tudja, meddig kell várnia. Azokra a ritka percekre, amikor Él, nemcsak él.

Benn, mélyen valami sóvár gyengédséget érez … mintha lelke egy kéz lenne, mely átnyúlhatna téren és időn … s közben töpreng, mi lenne, ha láthatná, ha valóban láthatná, mit tenne? És látja kezét, ami lélek és kéz egyszerre … ujjai tétován nyúlnak és végigsimitanak a férfi arcán. Csak annyira, hogy érezze: valóban létezik.