Ezt ma irtad nekem Drága:

„Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak, hogy egymást melegitve védekezzenek a hideg ellen. De minél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek.Valahogy így van ez velünk is emberekkel. Néhány tüskét, akaratlan szúrást kénytenek vagyunk elfogadni, megérteni. De még mindig jobb, mint az egyedüllétben élni, társtalanul. Elvégre nekünk is vannak tüskéink és a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltürni.SZERETLEK Drága”

Olyan szép. És olyan igaz. Folyt a könnyem, ahogy olvastam….

„..azzal együtt vagy tökéletes, nekemvaló”

És ezt is irtad. Valahol meg kell örökitenem. Mert sokszor nem vagy a szavak embere. És nem érzed szükségét, hogy minden nap szavakkal bizonygasd, hogy szeretsz. Az egyenes és tiszta lelked elegendönek tartja magát a tényt: ha velem élsz, ez elég bizonyság arra, hogy kellek Neked, hogy szeretsz.

Általában tudom és érzem. De néha még ott állnak a múlt sötét árnyai az ajtó mögött: a hazug szavak, a fél szivvel nekem lökött alamizsna-érzések…. Amik hosszú évekre megrengették a hitemet. És az önbizalmamat.

Gyere és gyógyitsd meg a lelkem, Uram, Életem.