A kút és

nem az inga, mert az E.A. Poe. Az is megérne egy blogot, de most nem arról irok.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki sétára indult a falu szélén. Jó messze elcsámborgott. Egyszer talált egy régi, bedeszkázott kút peremet, épp hogy csak kilátszott a földből. Úgy gondolta, hogy átmegy rajta, őt megbirja a deszka.

Nem birta meg és beleesett. Szerencséje volt, mert kiszáradt már régen, tehát nem fulladt bele, csak ült az alján, és nem tudta, mi legyen.

Tudna-e valaki neki tanácsot adni?
Nem, mert a kút messze van a falutól, senki nincs a közelben.
Épp igy a kezét sem tudja nyújtani senki neki, kötelet sem tud ledobni.

A mesebeli ember választhat. Vagy kivárja, amig szépen szomjan hal a kút mélyén, vagy megpróbál kimászni. A legegyszerűbb a szomjan halás, mert ahhoz nem kell tennie semmit.
A kimászás már nehezebb. És nem is biztos, hogy egyedül sikerülni fog.

Mit is kell tenni annak az embernek? Hogy a falubéliek értesüljenek arról, hogy ő milyen nagy bajban van.

Kiabálnia kell.
Segitséget kérni.

Na aztán lehet dobni le neki a kötelet.
Előbb nem.

Ha nem kiabál, nem kér segitséget, az meg az ő választása. Azt is tiszteletben kell tartani. Lehet, hogy kicsit lüke és megragadja az alkalmat, hogy a sors jóvoltából elmenjen a túlvilágra egy békés kiszáradással. Vagy nagyobb lüke és túlbecsüli a képességét, addig erőlködik egyedül, amig minden erejét felemészti és már a kiabálásra nem marad hangja. Ez is az ő választása.

Tanulság? Nincs. Legfeljebb az, hogy senkire nem kell ráerőszakolni a segitségünket. Mert mi van, ha nem kér belőle …