9.1 Az agresszió jelentkezési formái

Miben áll és nyilvánul meg az agresszió? Másképpen: mit nevezünk agressziónak?
Hoffman összefoglalásában (1984) beszél nem manifeszt és manifeszt agresszióról. Előbbiben ilyen jellegű gondolattartalmak, fantáziák, vágyak és érzelmek, utóbbinál szavakban és magatartásban kifejeződő támadó viselkedés van. De az élet még bonyolultabb gyakorlatot tükröz: a támadás jelentése függhet annak felfogásától, pl. ki mit érez „sértésnek”, és függhet a szándéktól, a hanghordozástól is. Társadalmi körülmények is meghatározhatják, hogy hol mi a durva, sértő, támadó élű, ami tehát a szociokulturális feltételektől függően változhat.

Az agresszivitás sokszor a létet, az önfenntartást is szolgálhatja. A veszélyben sajátos aktivitással, a megtámadott állapotban „tíz körömmel”, „visszaütéssel” védheti magát az élőlény, s ha ez nem sikerül – elmenekülhet. Ennek a biológiai alapjai: A Cannon-féle vészreakció, illetve a Selye-féle stresszreakció.

Az ősember vadászata is tulajdonképpen a létfenntartást szolgálta. Fromm (1977) idézte a modern antropológiai és archeológiai leírásokat, mely szerint az ősember állatölése nem járt dühvel. A közhittel ellentétben hiányzott belőle a kegyetlenség, a más élőlények elpusztításának öncélú agressziója. A mások megsemmisítésére irányuló kegyetlenség a civilizációval jár, s modern korunkra – sajnos – egyre jellemzőbbé válik. A tömeggyilkos szándék, a pusztítás eszközös megalapozása a modern háborúk s az atomkorszak személytelen agresszivitásának „vívmányai”. A józan ész felülkerekedése nyomán törekszik az emberiség az atombékére, a vegyi fegyverek beiltására.

A hatalmi vonatkozásokra, az ún. „hatalmi törekvésekre” Alfred Adler hívta fel a figyelmet. A mások fölé kerekedés, „a terep uralása”, hogy az „én szavam” legyen a döntő, s a dolgok elgondolásaim, „igényeim, kívánságaim szerint” történjenek, „engedelmeskedjenek nekem” – hatalmi megnyilvánulások. Az erőszakos hódítás is ide tartozik. Az uralkodás, a hatalmi tényezők – egyéni és történelmi vonatkozásban egyaránt – nemegyszer a despotizmus, tirannizmus megnyilvánulásaként észlelhetők. A kiskirálynak nevezett helyi hatalmasságok a közmondást illusztrálják: „A hatalom korrumpál…” A rájuk bízottak ki vannak szolgáltatva kényük-kedvének. Paranoid személyiségeknek sokszor „gátlástalan”, durva uralkodásáról, téveseszméiről, mérhetetlen kegyetlenkedéseiről a történelem szomorú példákkal szolgálhat. Gondoljunk csak Néróra, Caligulára és Hitlerre. Paranoid személyiségek gyakran féltik hatalmukat. Ebben elsősorban a tőlük való függőség elvesztésétől tartanak (l. 5. fejezetet). Ez féltékenységgel is lehet kapcsolatos: házastársak hűtlenségétől félve szinte a saját veszélyeztetettségüket látják.

A „Gázláng”-jelenségben (Smith, Keneth Sinanan, 1972) a hasonló című filmnek megfelelően a nőt, a feleséget annyira megalázza, neurotizálja a paranoid férj, hogy azt szinte az őrületbe kergeti. Ez úton keletkező megnyilvánulsait legalábbis „ideggyengeségnek”, „elmebetegségnek” igyekszik beállítani. Férjek válóperben az általuk neurotizált feleséget nemegyszer „gyenge idegrendszerűnek”, „elmebetegnek” vagy „alkoholistának” tüntetik fel, hogy így őt gyermekeik nevelésére alkalmatlannak minősítsék. Ily módon akarják a gyermekeket megszerezni.

A hatalmi törekvésben számos egyéb elem is rejtőzködhet. A hatalom tárgyát „függővé” akarja tenni. Az uralkodó személyek elvárják, hogy alattvalóik úgy viselkedjenek, beszéljenek, sőt gondolkodjanak, ahogy ők kívánják. A beosztottak és más függővé tett személyek így látszatra, vagy akár sajátos karakterátalakulással függővé válva annak megfelelően viselkedjenek. „Uraik” azután „megelégedve” nyugtázzák is alkalmazkodó magatartásukat. Hatalmi harcok nemegyszer éppen a függőség körül indulhatnak el. Ki kitől függjön? Sokszor az érdekek szolgálata, az engedelmesség igénye áll a hatalmat gyakorlók szeme előtt. A presztízs-, a dominanciaharcok sokszor a hatalomféltés körül zajlanak.

Mindez átvezethet a hatalmi kérdés fontos eleméhez, a birtokláshoz. Mi az enyém? Mekkora? Mennyi? (Pl. hány ház, mekkora birtok, hány ember fölötti hatalom.) Ugyancsak ide tartozik a „hódítás” és a „szerzés” kérdése is.

Az agresszió másik megnyilvánulási formája a másnak okozott kín, fájdalom. Szélsőséges formájában a szadizmus. A kegyetlenkedés, a gátlástalan kínzás – s az ezzel rokon gyilkosság – egyes társadalmi korokban (inkvizíció, nácizmus, nyilas uralom) elképzelhetetlen tettekre ragadtatják az embereket. Még a mi ún. kulturált világunkban is olvashatunk közleményeket az egyes államokban történt intézményes kegyetlenkedésekről, börtönben elkövetett nemi erőszakról, elektromosság alkalmazásáról, testi csonkításról stb. Az Amnesty International jelentéseiben bőven találkozhatunk az emberi jogok ilyen sérelmével.

A szexualitással kapcsolatban a nemi szadizmus, a nemi erőszak, sőt a kéjgyilkosság lehetősége is felvetődik.
A szexuális elem és az agresszió kombinációja a nemi hódításokban is jelentkezhet. Ez a finom szellemiségtől, a „szelíd erőszaktól” a férfias hódításon keresztül (vetélkedés, versengés a nőért) egészen a nőrablásig sokféle lehet.

Hermann a pusztító agresszió (1965) térbeli vonatkozásaira hívta fel a figyelmet. A térben beszűkíteni, lekicsinyíteni az áldozatot. Ez beszédünkben a „falhoz kenlek”, „szétlapítalak”, „agyoncsaplak” kifejezésekben is a megsemmisítés irányába mutat. Tulajdonképpen a sértegetés, a támadó szavak az önértékelés, a társadalmi érték csökkenését, megszüntetését szolgálják: „marha”, „ez egy senki”, „senkiházi”, „nagy nulla” stb. Sokan az agresszió fő megnyilvánulásait, sőt lényegét az érzelmekben, indulatokban látják. Elsősorban harag, düh és a gyűlölet tartozik ide. Az ellenségesség, a másokkal való aktív szembenállás érzése lehet átmeneti vagy tartós. Időleges gyűlölet mindenkinél előfordulhat. Így pl. kínos, hátrányos helyzetben rivalitásnál ez gyakori, de a „kedélyek lecsitulásával”, a helyzet rendeződésével a feszültségek oldódhatnak.

A hosszan tartó, állandó gyűlölet már nem kedvező jelenség. Bálint Mihály (1981) szerint a tartós gyűlölet mögött sajátos agresszió és ellene való tiltakozás van: egy ősi függőség elleni elhárítás. Az egészséges ember világában a szeretet dominál.

A harag, a düh tehát az agresszió indulati megjelenése. Az arab közmondás: „Aki haragszik, annak nincs igaza” az ilyen indulat mindent átfestő, kritikát elhomályosító, torzító hatására utal. A harag talán a belső állapotra vonatkozik, míg a düh kifelé irányul. A fentiek – mint általában az agresszió – a mimikában (kipirult arc, feszülő izmok, ökölbe szorult kéz stb.), s a zsigeri működésekben (tachycardia, hiperventiláció, gyomor-, béltünetek stb.), a beszédben (nagyobb hangerő, sértő kifejezések, indulatszavak, káromkodás stb.) és a viselkedésben (verekedésben, törésben-zúzásban stb.) nyilvánulnak meg.

Mint említettük, az agresszió nemcsak a szorongás, hanem különféle feszültségek nyomán is jelentkezhet, másfelől viszont számos konfliktusból eredően a le nem vezetett ún. „pangásos” agresszió is okozhat feszültséget. Ilyen „feltöltöttség” vezethet menetkész, könnyen kisüthető agresszivitáshoz, amit köznapiasan „ingerültségnek” mondunk. Ismeretes a nem beszélő lány vagy ifjú típusa, aki pl. szerelmi csalódástól feszülten hallgat, majd látszólag „ok nélkül”, a csendet hirtelen megtörve indulatosan, gorombán válaszol: „Hagyjatok békén!” Amíg az ingerültség nagy intenzitású indulattal, dühvel robbant ki, addig az érzékenykedés inkább befelé irányul. Itt elsősorban a sértődékeny emberre gondolhatunk. Ő legtöbbször azon „bántódik meg”, amit esetleg mások észre sem vesznek. Viszonylag kis ingerekre, kis megterhelésekre is túlzottan érzékeny.

Félreértések, semleges dolgok sértésként, ellenségesként való felfogása egészen a vonatkoztatásos gondolatokig, téveseszméig is terjedhet. Ezzel – szélsőséges formában – szenzitív paranoid személyiségnél találkozunk. A sértődékeny ember könnyen sérül, főként önértékelésben károsodik: Kit hívnak meg?, Kit mellőznek?, Kit ültetnek az elnökségbe? stb. Az ilyenfajta, reprezentációra éhes, személyének értékelésére érzékeny ember gyakran kicsinyes, kórosan nárcisztikus. (Az intenzívebb sértődékenység lényegében nárcisztikus jellegű.)

Itt kell néhány szóval foglalkoznunk az irigységgel. Ősi dolog ez, nyomát megtaláljuk ennek Káin és Ábel rivalizálásától kezdve a „Tíz parancsolat” „ne kívánd meg” mondatában. A másik ember lehetőségeinek, eredményeinek, tulajdonának stb. „megirigylése” ugyancsak sok agresszív elemet tartalmaz. Nemegyszer torz látásmóddal párosul, túlértékelve a másik valós helyzetét („a szomszédnak zöldebb a rétje”), mellőzve az irigyeltnek sok nehézségét, verítékes munkáját, mellyel az az eredményeit elérte. Freud (1905) mutatott rá a női irigység szexuális gyökerére a „penisirigységre”: nem rendelkezik olyan szervvel, mint a férfiak. Ma már tudjuk: a férfiakban is lehet irigység a női genitálé iránt.

Egy paranoid – latens homoszexuális – férfibetegünknek az apja lányait helyezte előtérbe, őket szerette igazán. A betegünket verte, semmire sem becsülte. Ezért gyűlölte és irigyelte nővéreit, mivel azokat mindennél előbbrevalónak látta, „mert nők”, mert „hüvelyük van”.

Az agresszió lehetősége a fenyegetésben és fenyegetőzésben jelentkezhet: pl. agresszív anya szíjjal verte gyermekét. Elmondja, „most már elég, ha a szíjhoz nyúlok”.

Személyiségzavarban szenvedők, így pszichopaták s más agresszív személyiségek megteremthetik maguk körül a félelem atmoszféráját. Környezetükben a támadás veszélyével keltenek figyelmet. Kívánságaikat parancsnak szánják.

Egy ilyen pszichopata gondozottunk így mentegetőzik: „nem ajánlja, hogy felmérgesítsük”

Az agresszív személyiségek – főleg pszichopaták – széles skálát képviselnek. Kezdve a primitív durváktól, a hatalommal visszaélőktől (pl. beosztottak jogos kívánságainak megtagadóitól) a mindenre felpattanó „dühös emberig”, az expanzívoktól a könyöklő érvényesülőkig. (Az utóbbiakra néha a gátlástalan követelőzés és vádaskodás is jellemző.). Nemegyszer az aesopusi „Farkas és bárány” meséje emlékeztető vádakkal jelentkeznek, melyekre a megvádoltak még álmukban sem gondolhattak. Sajnálatos, hogy a magukat jól fedező agresszívek – sokszor ügyes vagy ügyeskedő magatartással – mindenen és mindenkin keresztül tudnak gázolni. A legtöbben inkább kitérnek előlük „a békeség kedvéért”. Hasonlóképpen az utcai támadók, botrányokozók elől, ugyanis az ilyen – gyakran aszociális személyek megfékezését az emberek nem szívesen vállalják, „nem avatkoznak bele”, „nem akarnak belekeveredni”. Külön problémát jelent a ” hivatalban bárány, otthon farkas” magatartás. Amit munkahelyükön eltűrtek, esetleg szelíd alázattal elviseltek, „lenyeltek”, azt otthon házastársukon, családtagjaikon reagálják le. Nem egy alkoholistánál láthatunk ilyet. A bűnbak jelenséggel találkozunk itt. Az eltolás érvényesül ilyenkor, amikor valaki az indulat tárgyának személye helyett – Karinthy: „A főnökkel senki sem ideges” – a családra vagy másra viszi át, tölti ki a dühét. Ugyancsak az eltolás érvényesül a tárgyak összetörésében, mikor valaki ember helyett élettelen dolgokon tölti ki a bosszúját. Ilyenkor olvashatjuk: „dühében tör-zúz”.

Az agressziót vizsgálva ennek az egész személyiségben betöltött szerepét is figyelembe kell vennünk. Mint láttuk, bizonyos fokú, szociális értékű agresszivitás az egészséges ember létfenntartási tevékenységéhez szükséges. Természetesen a különféle intenzitású agresszió elé akadályok gördülhetnek, sorsuk elfojtás, máskor megkötés. Hartmann kifejezésével élve – a neutralizálás, a semlegesítés. Ez utóbbinál kedvező esetben szublimálással találkozatunk: ez a vad ösztön átalakítását, átszellemesítését jelenti, magasabb egyéni és társadalmi célokért. Ilyenkor pl. bűnözés elleni küzdelemmel, kritikával, az igazságért való harccal találkozhatunk. Ha az agressziót nem sikerül feldolgozni, elhárítani, kóros tünetek, kórképek keletkezhetnek. Ilyen impulzusok elfojtása napjainkban a neurotikus betegekben egyre jelentősebb.
A kényszerneurotikusok szorongását különféle kényszergondolatok, kényszercselekvések kötik meg, melyek análszadisztikus eredetű – elfojtott – tartalommal kapcsolatosak. Pl. az ilyen ember, ha nem rakja el a késeket, attól szorong, hogy megölhet valakit; máskor ha nem hajt végre valamilyen cselekvést, meghalhat valaki. A paranoid szereposztásban a beteg – kivetítés útján – megtámadástól, üldözéstől, mérgezéstől stb. fél. Az önmaga ellen fordított agresszió elsősorban depresszióban mutatkozhat meg, mely akár önpusztításhoz, öngyilkossághoz is vezethet.

Gyakran az emberek nem is tudják, hogy milyen agresszívek. Egyszerű mondatoknál nem veszik észre saját hangjuk érdessé, hangosabbá válását, durva tapintatlanságukat, a másik ember megbántását. Máskor racionalizálják magatartásukat: „csak határozottak”, „csak az igazat” mondták meg stb.

A korai felismerés, a megelőzés szempontjából itt is foglalkoznunk kell a legfontosabb emberi megnyilvánulással, a beszéddel. Lelkivilágunk fenti elemeit jól tükrözik az olyan kifejezések, mint „vág az esze”, „borotvaéles elme” stb.

(Forrás)