Vajon mi az a perc, amikor egy kapcsolatban a nőből megszületik a szub? Mi váltja ki belőle? Mi az az indittatás, ami először arra vezeti, hogy kimondja a bűvös szót:

Uram

Nem csak úgy tessék, lássék … hanem spontán és teljes őszinteséggel. Mi az a pont, ahonnan az addigi kellemes tegező stilusú beszélgetés egyszercsak mássá változik? És attól a perctől már nincs „te”, csak „Uram” van … és még tegezés sincs. Csak magázás. Mert attól a perctől képtelenség a hétköznapok megszokott tegező formuláit használni. Mert egyszerűen nem helyénvaló. Nem odavaló. Csak magázás létezik és „Uram”.

És milyen furcsa ezt a percet annak az embernek, nőnek megérnie, aki sose szólitotta a párját szemtől szemben Uramnak. Emlegette igy, de a megszólitásba sose ment át. A magázásról nem is szólva …

Mi az a perc? Mi váltja ki? Mert nincs semmi külső felkérés rá. De attól a perctől mégis igy természetes. Vajon mi történik abban a lélekben, ami először végigéli ezt? Kicsit olyannak tűnik ez, mint valamilyen szüzesség elvesztése …

Talán olyan lehet, mintha egy nyakörvet csatolnának virtuálisan az ember nyakára, a végén lánccal. És az én kezemben van a lánc vége. Dönthetek. Megtartom magamnak. Akár le is csatolhatom. És el is dobhatom. Vagy tenyeremben tartva fel is kinálhatom: „Vedd. Mert ez az a perc”.

És még az sem biztos, hogy ehhez valós nyakörv és lánc kell. Mert az még lehet egy külső formaság is. Még az is lehet, hogy ennek a lélekben kell igazából megtörténnie …

Nagyon furcsa érzés lehet ezt először átélni.

Az.