Ki csenget ilyen korán? A nő morcosan ment nyitni az ajtót.

– Emi? Hát te? Ezer éve …
– A minap gondoltál rám. És hívtál, hogy meséljek …

Az asszony megint hibázott. Mint már annyiszor. És hibája miatt újra magára maradt.

Magányában emlékezett. Pár hónap alatt végigélte egy kényszerszülte házasság minden kínját és gyönyörét. Mind a kín, mind a gyönyör most bűnösnek tűnt számára. Egyre bűnösebbnek. Lehet így élni tovább? Napok óta vergődött a kérdés fogságában. Aztán úgy döntött, hogy nem lehet.

Összeszedett pár ruhát, mind egyszerűek, nem nagyúriak. Ahová megy, oda nem szükségesek puffos ujjú, abroncsos szoknyájú öltözékek. Kendőbe kötötte motyóját. Indulni kellene. De minden szó nélkül menjen el?

Egy sor a címeres levélpapirra. „Bocsásson meg, Uram. Úgy érzem, nem nekem való ez az élet. Elmegyek.” Végül a kissé cirkalmas aláírás. Más semmi. Hajnal van. Még utoljára kinézett a vár ablakán, ahol olyan nagyon szeretett ülni és várni urára. És álmodozni, könnyes szemmel, pironkodva emlékezni az együtt töltött órákra. Utolsó pillantás. Soha többé nem fogja látni. Jó ez így.

Hajnal van. Most kell indulni. Vajon visszatér-e még valaha …

– Hová mész, Emi? Ne hagyd abba, kérlek. Mesélj!
– Majd. Egyszer. Talán. Legközelebb …

Ezzel válla köré kerítette kendőjét és kilépett az ajtón. Távolból igen halkan megint felhangzott a szirének éneke …