Éhszomj. Igen az.
És mily régi …
Valami régről, mélyről,
lekem pokolbugyra mélységéből
újra sirva felkiált,
miről azt hittem már rég,
hogy megöltem.
Két kézzel, puszta akarattal,
csendes éjjel suttogva
józan szavakkal
és józan ésszel.
És a józan ész
minden erkölcsével,
mint virtuális késsel
megöltem, én nyomorult.
De nem volt elég hatalmam …
Mert él. Itt, bennem.
És élt is mindvégig,
de szólni se mert.
Most már hallom
süketté vált füleimmel
csendes zokogását
és a könyörgő szót:
engedj élnem,
éhes vagyok és szomjazom!
Mit tettem, én őrült?
Évek óta csak kinozom,
noha lelkem része
és az is volt már
számtalan éve.
Csak a vak szemek
nem láttak.
Mit tettem, én bolond …