Vakon a ködben
Vakrandi. Este van. Már amúgy is sötét lenne. A köd miatt azonban alig lehet valamit látni. A lámpák fénye se olyan erős, hogy átvilágitsa a tejfehér, nyirkos estét. Hová megyek? Minek megyek? Mi vonz az ismeretlen semmibe?
Kabát, sál, sapka. Vastag ruha. Mégis hideg van. A szivében a hideg és a meleg váltakozva ver hullámokat. A környék ismerősen ismeretlen. Ismerős, mert itt lakik a városban. Ismeretlen, mert soha nem járt még erre ilyen ködben. Kissé félősen lépdel. Hová megyek? Minek megyek az ismeretlen semmibe?
Ház. Alig látja a számot jelző táblát. Csenget. Hármat. Igy volt megbeszélve. A csengetés előtt még egy kósza gondolat: most még meggondolhatja. Nem. Ha már idáig eljött, akkor végigcsinálja.
Rövidesen nyilik az ajtó. Sötét lépcsőház. Egy magas alak, aki az ajtót nyitja. Semmit nem lát belőle. Csak a hangját hallja.
– Erre.
Vakrandi. Vakon fel egy fekete lépcsőházba. Majdnem megbotlik. A férfi keze elkapja a karját. Nem esik el. Meleg a szoritása. Ajtó. Küszöb. Átlépjek? Kinn maradjak? Az utolsó pillanat. A meggondolásra. Az utolsó perc a visszaútra. Nem. Hiszen elhatározta.
Átlép azon a küszöbön, ami elválasztja a valós világot, a normalitást az irreálistól. Miért teszi? Maga sem tudja. A sötéttől, az ismeretlentől, a teljes bizonytalanságtól, a veszélytől való elementáris félelem az, ami ennyire húzza. Olyan ez, mintha beleugrana egy sötét, ködpászmákkal szeldelt gödörbe.
Szoba. Semmit nem lát. Az utcai lámpák gyenge fénye szinte képtelen áttörni a kinti ködös éjszakát. Homályos árnyak, semmi más.
– Vetkőzz.
Vajon miért vetkőzik engedelmesen? Ruhái már halomban a földön. A szobában legalább meleg van. A férfi megfogja mindkét kezét. Hátracsavarja. Fémes csattanás a csuklóján. Bilincs. Nem lepődik meg. Hiszen ezért jött. Hogy vakon egy láthatatlan alaknak mindenét kiszolgáltassa. Vakrandi. A férfi finoman a sötétben álló ágyra löki. Nem hanyatt, valahogy félig az oldalán fekszik. Kicsavarva a teste. Vajon hogy láthat a férfi? Kizárt, hogy ő láthatna ebben a sötétben …
A testén hirtelen ütések csattannak. Mi ez? Pálca, korbács? Az érzékei is megvakultak a ködös éjszakában. Hasitó fájdalmak mindenhol. Majdcsak egyszer vége lesz. Halk szisszenések után már sirás. Sirás után már üvöltés. Az agya épen gondolkodó maradéka kérdez: hogyhogy nem hallják a szomszédok? Hogyhogy nem hallja ezt senki? Hogyhogy nem jön senki a segitségére, aki megszabaditaná az éjszaka ördögétől? Minek? Hiszen ezért jött. Ezt akarta.
Egyszer mindennek vége lesz. Ennek is.
A férfi végre abbahagyta. Szétfesziti a nő sajgó combjait. Magáévá teszi a meggyötört testet. Beleélvez. Ennyi.
Aztán segit felöltözni. Mint egy baba, olyan vagyok, gondolja a nő. A férfi kikiséri a küszöbhöz, ahol valamikor a normalitás határát átlépte. Mikor is volt? Egy napja? Egy perce? Érzékei sem működnek a ködös, őrült éjszakában. A karok lekisérik a lépcsőn. Kilép a kapun, becsukódik mögötte. Visszatért a realitásba. Elindul hazafelé. Attól a kicsavart póztól, amiben mindvégig feküdt, fáj a dereka.
(2011.11.24.)
Vakrandi. Az életben ilyenbe soha bele nem mennék. Azokat sem értem, akik megteszik. Ostoba és felelőtlen dolog. Nem véletlen, hogy a nő nem élvezte. Azonkivül ilyen sztorit már kismillióan irtak. Az alapötletben semmi új. De azokban a nő mindig élvezi. -lol Hát ebben nem.
Viszont hogy jutnak nekem ilyenek reggel eszembe? Kimentem ébredés után egy cigit elszivni az erkélyre. És láttam a november első ködét magam körül. Tejfehér semmi. És megállapitottam, hogy nálam a derékfájás már régen egyenesen arányos az őszi-téli köddel -mosoly
Na ja … ebben a derékfájásban semmi élveztes nincsen -lol