Valaki visszajelölt a Facebookon. Elfogadta, hogy az ismerőse vagyok. Furcsa, de elsirtam magam rajta … Butaság pedig. Mert miért ne jelölt volna vissza? Hiszen huszonnyolc éve tényleg ismerjük egymást. Ebből a huszonnyolc évből tizennégyig néha nap mint nap küzdött velem. Hogy megtanitson valamire. Küzdött a nyakasságommal, az indulataimmal, a kishitűségemmel, a szűklátókörűséggemel. Ellenem-értem. Hogy megtanuljak dolgokat. A dolgokból, az életből, önmagamból. Ő mindig tegezett. Sokszor felajánlotta, hogy tegezzem vissza. De képtelen voltam. Most sem lennék képes. Könnyebben köszönnék Neki csókolommal, mint sziával. Egyszer úgy is köszöntem. Telefonban. Pár éve. Nem is vettem észre. Csak miután letettük a telefont. Ő biztos észrevette … mert kizárt, hogy ilyen elkerülte volna a figyelmét. Van egy olyan kategória a Facebookon, hogy kik voltak az engem inspiráló emberek életemben. Szoktam nézni, ki kiket ir oda. Általában hires embereket irnak, akik már rég nem élnek. Én őt irtam oda … Mert nélküle sokkal kevesebbre jutottam volna az évek során. Olyan asszony, aki sose vágyott magas pozicióba. Ő csak dolgozni szeretett. De azt nagyon. Sok elismerést kapott életében. Mindnek örült persze. De a legjobban egy egyszerű oklevélnek. Azt az egyet kereteztette be. Nem rang, nem titulus volt rajta. Csak két szó …

Egyszer nagyon nagy bajban voltam. Mert nem voltam elég gondos. Akkor megkérdezte, hogy most mit szeretnék a legjobban csinálni. Én az mondtam, hogy legszivesebben elindulnék és csinálnék valamit, mert képtelen vagyok a tétlen várakozásra, a rettegésre. Erre csak azt mondta: „Akkor vedd a kabátodat és indulj.”

Akkor vettem a kabátomat és elindultam. És eljutottam egy ajtóig. Bemenni nem tudtam. De be tudtam nézni a kulcslyukon. Féltem benézni. Nagyon féltem. De muszáj volt. Benéztem. És először azt hittem, hogy a poklot látom odabenn. Szerencsére csak a pokol előszobája volt … De egy életre nem felejtem el.

Sokszor idézte azt, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. És milyen igaza volt benne … És ha valaki sokat panaszkodott, hát erre is volt egy kedvenc mondása: „Na igen. De gondoljon bele, Afganisztánban meg lőnek.” Ebben is igaza volt. Mert meg kell tanulni súlyozni a problémákat. Azaz értékelni a jót … minden kis jót, amit az élet juttat nekünk.