valaki?
01.14:
Rájöttem, hogy miért nem vagyok domina és miért nem vagyok szub, tisztán, minden hígítás nélkül.
Mert végtelenül unalmas harc nélkül élni. Életelemem a harc.
A BDSM-ben is leginkább ezt szerettem. A verbális harcot a dominanciáért. A szavak villogását, mintha mind egy-egy kardcsapás lett volna, persze óvatosan, mert nem vágni akartam vele, nem szúrni, nem életet kioltani. Csak karcolgatni, kuncogva, huncut mosollyal, csillogó szemmel, és bizony még csillogóbb aggyal. Ami úgy száguld olyankor, mint a világ leggyorsabb járműve. És én élvezem ezt a sebességet.
Nem tudok mit kezdeni olyannal, aki csak egy szukának akar tekinteni, egy szolganőnek, akit minden megerőltetés nélkül meg lehet tömni minden létező lyukában.
Nem tudok mit kezdeni olyannal, aki szolgalélek, és minden harc nélkül megadja magát, mert szüksége van a megalázásra.
Nem tudok mit kezdeni olyannal, aki leginkább egy fétis”tárgynak” tekint és kipécéz egy-egy testrészem, hogy azt simogassa, csókolgassa, imádja és ne lássa meg a fától az erdőt, a résztől az egészet, aki egy testrész fétisizálásába belevakulva nem látja meg az emberi lelkemet.
Nem tudok mit kezdeni az olyannal, aki nem tudja legalább úgy használni a verbális kést, mint én. Védtelennel mit lehet játszani?? Semmit. Öt perc múlva megkegyelmeznék neki és otthagynám. Mert nem vagyok kegyetlen. Fegyvertelennel soha. Nem tudok mit kezdeni a kommunikációban nem gyakorlottakkal … És igen, nem tudok mit kezdeni a butuskákkal.
Csillogó, száguldó agyra van szükségem. Legalább olyanra, mint az enyém.
Vagy egy kicsit jobbra.
Unalmas a legtöbbször „győzni”.
Hogy is mondtam egyszer régen? Igen, neki, az Utolsónak, – én csak Szélnek hívtam, mert szárnyalni lehetett vele – akit szerelemmel szerettem. ‘Értem velem kell megharcolni.’
Valaki?
Az utolsó
– Boldogat. Újat. – mosoly
– Neked is – mosoly
– mosoly
– mosoly
– Küldjek még? – mosoly
– Én is tudok küldeni – nevetés
– Legfeljebb kitapétázom vele a szobát és teljesen depis leszek.
.
.
Telik az idő, árad a beszélgetés folyama, röpködnek a zenék, videók.
.
.
– Kösz, de inkább maradnék a Status Qou-nál – mosoly
– Óhajod parancs – mosoly
És ismét röpködnek a videók. Majd kicsi csend, gondolkodás. Mit akar még tőlem? Hány éve is? Szinte napra pontosan hét éve. Amikor először találkoztak egy csehóban. A férfi hazavitte, pár szó vagy mondat az ajtó előtt … Legalább megcsókolna búcsúzásul. Kimondatlan vágy, ami teljesül. Édes a csókja … Elköszönés. Vajon látom-e még …
Megfogja a férfi kezét, ajkához emeli és búcsúzóul megcsókolja.
Erőszakkal lenyomja a múltat a mélybe. Mert odavaló. Ismét a kérdés: Most mit akar tőlem?
Na jó, ne foglalkozzunk most ezzel, élvezzük a percet. Hol a zene? Az a zene … Mit mindig betett, mikor kezdődött a verbális harc … ki a dominánsabb. Az a zene kell. Nevet magában, mert az jut eszébe, olyan ez, mint egy harcra hívó induló. Hadd szóljon.
Telik az idő, lassan elhalkulnak a betűk, lassulnak a gondolatok, veszit az éléből a verbális kés. Késő van.
Mielőtt teljesen beköszöntene az éjszaka némasága, küld neki valamit. Képet. Magáról. Olyan, amilyen.
Már nincs válasz.
Egy ideig.
Mert aztán ő is kap egy képet. Istenem, még mindig milyen vonzó pasi. Szivesen emelné a kezét, hogy megsimogassa az arcot … a képet a képernyőn …
Az utolsó, aki úgy vette birtokba, ahogy kell.
Az utolsó, akit szerelemmel szeretett.
Az első, aki nyakörvet igért neki.
És az utolsó, akinek módja volt nem tartani az igéretét.
Már senkinek nincs megengedve.
És magának sem, hogy mégegyszer szerelmes legyen.
Hadd legyen Ő az utolsó.
Egy alma meséje
Jött a tavasz, a langyos meleg, a napsütés. És lassan az almafa is kivirágzott.
Volt egy kis bolond virág, valahol a bal szélen, aki más volt, mint a többi …
Nézegette magát a méhek szemében, az éjjeli csillagok tükrében. És gyönyörködött magában és ujjongott, hogy létezik.
De jó, hogy élek. Olyan szép vagyok, illatos, fordos ruhám van. Én vagyok a legszebb virág a fán. Ez az életem legszebb napja.
Telt-múlt az idő. A bolondos virágból kis almakezdemény lett, szirmait lassan elhullatta.
Örült a testéből kibújó kicsike almának és úgy érezte, hogy valami csodálatosat tett és ez az élete legszebb napja. Fontosnak érezte magát.
Az alma nőtt, növekedett. A napsugár gyönyörű, érett almát varázsolt belőle, héja viaszosan csillogott a napfényben. És persze most is ujjongott és azt érezte, hogy igen, ez élete legfontosabb és legszebb napja.
Lassan eltelt a nyár. A vadon nőtt fán fonnyadni kezdtek az almák. A kis bolondos alma is. Nem jött már méh, akinek a szemében látta volna a csodálatot. Az éjszakai Hold fényében csak egy sárguló, ráncos héjú, fonnyadó almát látott.
Már nem ujjongott. El volt szomorodva. Ugyan nem tudta, mi lesz a sorsa, az almák nem látják a jövőt, de … nem jó érzése volt. Azt érezte, hogy semmi hasznot nem hozott életében a világnak.
Az őszi szél lesodorta az utolsó almát is a fáról. Igen, ő volt az. Gurult, majd megállt egy kőnél. Csöndben várta a semmit.
A tél derekára pontosan annyi maradt belőle … Semmi. A téli állatok, madarak, bogarak, egyebek lassan apró darabokra bontották és vagy ott falatoztak belőle, vagy elvitték az üregükbe.
A kopár földön, a kő tövében csak egy mag maradt.
Egy nagyon boldog mag. Nem ujjongott, a boldogsága végre csendes volt. És nem mondta már, hogy ez a legboldogabb napja – tudta, hogy a boldogságot nem napokban mérik, hanem életekben – de most végre megérte azt az érzést, milyen az, amikor haszna van belőle a világnak.
Boldogan hajtotta álomra a fejét az első hótakaró alatt.
Az ezredik év
A Boszorkány behúzódott a kunyhó legmelegebb zugába, hideg van, az öreg csontok fáznak már.
És végiggondolta az életét, mind az ezer évet.
Ezer év … milyen nagyszerű nap ez … egy boszorkánynak ennyi jár, több nem, ha jól sáfárkodott az idejével, akkor elégedett lehet, mert mindenre jutott belőle. Ha pazarolta, magára vessen, mert ma lejár az ideje.
Mindjárt éjfél. Éjfélkor született, akkor is fog elmenni.
Megvonja a mérleget: szép volt az élet. Nincs mit bánnia, nincs mit sajnálnia. Örömmel és elégedettséggel mehet át a boszorkányoknak járó fekete szivárvány felett.
A falon az ősrégi kakukkos óra kezdi jelezni a régi nap végét. Egy … kettő … három …
A Boszorkány magában számolja. A tizenkettőt már csak a kakukk jelzi.
Az öreg székben nem marad más, mint a szakadozott hárászkendő, ami a vállára volt terítve.
A fekete macska felugrik rá és kényelmesen elhelyezkedik. Neki könnyű. A macskáknak több életük van.
A boszorkányoknak csak egy …