A varnyu egy szép napsütéses délutánon a tengerparton sétálgatott. Összetalálkozott a struccal. Leginkább a strucc hátsójával. Mert persze a feje mélyen a homokban.

– Te strucc, szedd már ki a fejed a homokból.
– Nem lehet. Mert akkor látok minden szörnyűséget a világból.
– És tele lesz az egész pofád homokkal, te marha. A hátsódon meg nem tudsz levegőt venni …
– Tudom. Fuldoklok én eleget a homok alatt. De félek.
– Nézz meg engem. Számomra ugyanannyi rossz van a világban, mint neked. A fejem mégis a magasba emelve. A rossz senkit nem kerül el. És te sem kerülheted el. Legfeljebb nem a pofádba kapod, hanem seggberúgás formájában. És még azt sem látod, hogy ki adta. És a seggberúgás mellett változatlanul tele lesz a szemed, szád homokkal.
– Te biztos nagyon bátor madár vagy, varnyu.
– A fenéket vagyok én bátor. De van egy túlélő csomagom.
– Megosztanád velem?
– Meg.

Ne kérdezz, mert mi van, ha a válasz fájni fog.
Ne kérj, mert ha nem kapsz, lehet, összerogysz.
Húzd ki a hátad, emeld a fejed magasra.
Bátornak hisz majd a legtöbb marha.

Ezzel a varnyu továbbment, felemelt fejjel, élvezve arcán a szelet, a nap melegét. Szegény strucc – gondolta közben -, kár volt tán ennyire lebasznom. Hiszen pár éve ez a strucc ÉN voltam

Még néha most is kisért a „hadd dugjam a fejem a homokba” csábitása. Ha végképp nem tudok neki ellenállni neki – mert úgy érzem, hogy pihenésre van szükségem … tudjátok ti, hogy milyen fárasztó állandóan kihúzott háttal, felemelt fejjel járni oly sok év görnyedés után? És azt szinlelni, hogy micsoda fasza csaj vagyok? -, akkor megkeresem az ágyam. Megnézem, hogy van. És egy ideig benne is maradok.