Rengeteg gondolat volt bennem, ahogy felébredtem … Át is gondoltam őket. És most nem tudom, hogy maradt-e leirnivaló -mosoly

A reggel mindig tényleg bölcsebb az esténél. Éjjel azt gondoltam, hogy majd most folytatom a dialógust önmagammal. Mert kedvelem az ilyen jellegű irást. De most nem kell. A Selbst most bennem van, önmagam része, én vagyok. Egyre többször érzem, hogy összeolvadok „magammal”, a saját valódi felnőtt lényemmel. Itt volt az ideje. Lehet, hogy későn érő tipus vagyok. Vagy a fene sem tudja. Nincsenek ismereteim arról, hogy más hogy van ezzel. De lehet, hogy nem is kellenek. Szerintem ezt a harcot mindenki önmagában vivja. És vagy tudatosul bennük a harc mibenléte, vagy nem. Akiben nem, azzal persze beszélni sem tudnék róla. Mert lehet, hogy hülyének nézne. Van néhány ember, akivel tudok. Nekem ez elég.

Reggel megint törölgettem. Unom már. Szinte minden nap ezzel kezdeni? -vaa A gmailben úgyis olvasom … Mert jönnek az értesitők a kommentekről.

És hogy kiről szól a blog? Hát önmagamról. És persze szóba kerülnek a múltam részei is. Az első, a második, a harmadik és a negyedik ex is. Eddig is irtam róluk sokszor. De csak annyira, amennyire ez az önmegismerési folyamat megkivánta. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni. És nem is szabad. Mert az lenne a legnagyobb öncsalás. Át kell gondolni, párhuzamokat vonni, vagy felismerni a különbségeket. És levonni mindenből a megfelelő következtetést és a tanulságokat. Ennyi csak ez a múlt.

Igy persze szól a negyedik exről is. Még mindig. De már csak úgy, mint a múltam egy állomása. Ezt is át kell gondolni, feldolgozni és az őt megillető helyre tenni. A „volt” kategóriába. Ez is időbe telik, mint minden.

Most gondolkoztam, hogy mi volt a jó dolog a vele való életben. Szomorú következtetésre jutottam. Magamra nézve is szomorúra. Mert lényegében csak a szex volt jó vele. Nem voltak közös ünnepeink például. És alig volt olyan közös beszélgetés, ami számomra érték, beszélni egymásról, önmagunkról. Ez nem rajtam múlt. Az én lelkem nyitva állt. De az övé nem. Sose engedett a közelébe. A másik három legalább ezt az örömet megadta nekem. Mindegyikkel tudtam beszélgetni. Sokszor, sokáig. Vele nem. Be volt zárkózva önmagába. Mindegy, el kell fogadni azt is, hogy ő ilyen volt. Adtam a lelkem, de nem kaptam ugyanezt vissza cserébe. És ez fájt. Sokszor. Nem valódi partnerkapcsolat az, ahol az egyik kiteszi képletesen a lelkét az asztalra, hogy itt van, nézd, olvass belőle. És ugyanezt nem kapja vissza. Nem fair „játék”, azt gondolom.

Szóval csak a szex volt jó. És azzal kezdődött a kapcsolat is. És sajnos az utóbbi több mint fél évben már az sem volt az igazi … Régen mindig szerettem vele délután szeretkezni. Most meg már egyáltalán nem kivántam. Nem a szexet. hanem őt … Sajnos … Menekültem a délutáni szeretkezések alkalma elől. Később jöttem haza, inkább főztem, csináltam a weboldalt, olvastam a WordPress-ről, minthogy bele kelljen feküdni vele az ágyba. Mert nem kivántam. Őt. Utóbbi fél évben már csak reggelenként volt leginkább szex. Amikor még félálomban voltam és a reggeli merevedése miatt kezdeményezett. Akkor még nem ébredt fel az agyam, csak az érzékeim. Félálomban voltam. Egy éhes nőstény. Aki akkor még nem gondolkozik, csak érez. És ki akarja elégiteni a vágyait. Aztán felkeltem. És felébredt az agyam. És előjöttek a félelmek, hogy ugyan ma mivel fog baszogatni. És bennem járt a gondolat egész nap. Persze, hogy délutánra semmi kedvem nem volt hozzá. Pedig többször igényeltem volna a szexuális gyönyört. De idegesen, szorongva, a napi piszkálódások megcsömörlésében ki a fenének lett volna kedve odabújni az ágyba és kezdeményezni. Mert akkor már nem az éhes nőstény volt bennem a hangsúlyos. Hanem egy szomorú, megkeseredett asszony. Aki minden nap rádöbbent, hogy csalódott. Hogy rosszul választott … Olyan szomorú ezt igy leirni, de le kell, mert ez az igazság.

Persze én is hibás voltam … Meg kellett volna neki mondani egyenesen. Egyrészt azt, hogy már nem látom igy értelmét a kapcsolatunknak. Mert sokkal több a fájdalom, mint az a minimális kora reggeli öröm. Nem volt tisztességes vele szemben. Nem szinleltem az orgazmust. Annál rosszabbat tettem. Azt szinleltem – sajnos magamat is becsapva – , hogy szeretem. Már rég nem szerettem. És sajnálom, hogy ezt nem volt bátorságom kimondani sem magamnak, és igy neki sem. Na ez nem volt tisztességes tőlem.

Már körülbelül egy fél éve volt egy olyan periódus – sajnos, csak rövid -, amikor meg akartam mondani neki, hogy bennem vége. És igy nem látom értelmét, hogy folytassuk és kinozzuk egymást. Rosszul tettem, hogy akkor nem mondtam meg, hanem elaltattam magamban ezt a dolgot. Most szemétnek érzem magam tőle. És nemcsak érzem, szemétség is volt. Mert ez egy hitegető viselkedés volt a részemről. Ezt meg senki nem érdemli meg. Nem olyan rossz ember ő ehhez. Ezt nem érdemelte. Fiatal. Sokkal fiatalabb, mint én. Hamarább meg kellett volna neki adnom a kezdőlökést, hogy új életet kezdjen.

Pár hónapja egyszer mondtam neki az erkélyen, cigizés közben – amikor megint teljesen viselhetetlen volt már számomra az élet mellette – hogyha kiderül, hogy ez a kapcsolat mégsem javiható, akkor sem fogom elküldeni. Megadom neki a leheőséget, hogy ő hagyjon el. Mert eddig mindig csak én kötöttem útilaput a pasijaim talpára. Sose voltam elhagyva … és sose éltem meg azt az érzést, amit én okoztam nekik, az elhagyottság fájdalmát. Mert tudom, hogy mind szeretett a maga módján. És ezzel fájdalmat okoztam nekik. És mostanában már nem tartottam igazságosnak, hogy ezt a fájdalmat én sose éltem át. Nekem is meg kell tapasztalnom, hogy milyen az, amikor engem hagy el valaki. Hogy megérezzem, ők mit éltek át miattam.

Örülök, hogy nem én mondtam ki, hogy vége. Örülök, hogy ki tudtam várni, amig ő meglépi ezt. Bár már előbb megtörtént volna. Kevesebb sebbel megúsztuk volna, ha én mondom ki. De akkor ezt nem élhettem volna át. Hogy engem hagynak el. Viszont ezzel meg tartoztam az előtte valóknak.

Ez is lépés az utamon. Fontos lépés. Végül is minden jól alakul a világban, ha nem piszkálunk bele időnek előtte. Bár a cselekvés nélküli cselekvés miatt sokszor szarnak éreztem magam.

Vej vu vej … okos dolog. És értem én ezt. Meg értettem is. És alkalmaztam -mosoly

Vej-vu-vej A Tao-hoz való igazodás alapvető attitűd, amely a nem-cselekvő cselekvésben (vej-vu-vej), az „égi elrendelés” aktív befogadásában valósul meg. „Hagyd, hogy minden magától alakuljon” – mondja Csuang-ce, mert még az ég is a Tao-t követi. Ha összhangba kerülünk belső tulajdonságainkkal, és a természeti törvényekkel, akkor elértük a Vu-vejt. Ilyenkor közös nevezőre kerülünk a természet rendjével, és a legkisebb erőkifejtéssel ügyködünk az alapelven. Ha a való világ ezt követi, akkor nem hibázhat. Hibákat csak emberek követnek el.

(Forrás)

Utólag átolvastam, amit irtam. És most jót mosolygok magamon -mosoly Nyugi, nem deklarálom magam Taoistának. Mert az megint egy véglet. A nyugati kultúrának, a magam keresztény hitének is megvannak az értékei és persze az árnyoldalai is. Nem fogadhatom el bármelyiket egyedül üdvözitő filozófiának. Meg kell ismernem őket – persze az érdeklődésem határain belül – , meg kell találnom bennük, ami számomra hasznos és elfogadható. Mert ezek mind embertől származnak. És ami emberi, az nem tökéletes. Nem kell mindent elfogadnom akármelyikből is. Vagyok már annyira érett, hogy el tudom dönteni, hogy számomra mi hasznos és elfogadható bármelyikből.

Egy vagyok és egyedi. Saját filozófiával. -mosoly

A Napsugár már megint „játszik” velem -lol A mai üzenet:

Nem mehetsz vissza a múltba, ahhoz, ahogy a dolgok voltak. Amilyennek gondoltad őket. Minden, amid igazán van… az a most.
Jay Asher

Szeretem, amikor tudok önmagamon nevetni