Vendég az éjszakában (A macska)
Volt egy cicánk, Tigris. Nyár elején meghalt. El kellett altatni, annyira beteg volt. Pedig nem volt öreg, 11 éves. Az macskáknál ez még nem túl sok. Kamaszkori macska-szerelmem, Jenőke, 20 évig élt velem … bár az már tényleg különleges kor náluk.
Délután aludtam egy nagyot. Éjfél körül ébredtem fel. Kb. egy órakor kimentem egy cigire. A házak környéke itt tele van „vadon termő” macskákkal. Többen is etetik őket. Úgyhogy sokkal jobban tápláltabbak, mint egy átlag macska. A helyi éppen aktuális alfa kandúr szemmel saccolva is legalább 6-7 kiló, ha nem több, hatalmas, cirmos-tarka.
Szóval kimentem egy cigire. És a két ház közötti kert szélénél volt egy macska. És olyan szomorúan nyávogott. Nem szoktam odaszólni idegen állatoknak. Mert tudom, hogy könnyen az emberhez csapódik néhány. A szelidebbje és bizalmasabbja. És Tigriske halála után én már nem akartam macskát. Meg semmilyen állatot. Gyerekkorom óta mindig volt, kutya is, macska is, sokszor nem is egy. Tudom, hogy az állat tartása nagy felelősséggel jár … sokszor végigéltem. Nekem már elég volt ebből az eddigi életemben. Úgy éreztem, hogy van egy határ ebben is az ember lelkében. Amit még el tud viselni.
Valamiért odaszóltam ennek a cicának. Nem tudom, hogy miért. Sose szoktam. És már jött is oda, ugrott fel az erkélyre – magasföldszinten lakunk – és kezdett hozzám dörgölőzni. Teljesen megdöbbentett. Miután elszivtam a cigit és bejöttem, szó nélkül jött be velem, mintha teljesen természetes volna neki … Amig Tigris élt, ő is legtöbbször kikisért, amikor cigizni mentem, esetleg elvégezte a dolgát is lenn a kertben. Aztán persze visszajött velem.
Amióta nincs, sokszor hiányzik. Nekem is, meg a gyereknek is. Csak legtöbbször nem beszélünk róla. Mert minek … Nem kell fájditani feleslegesen a szivünket. De sokszor van olyan érzésem, mintha Tigriske még mindig itt lenne … csak azért nem látom, mert mindig a másik helyiségben van … Hülye érzés. Nem is mondtam senkinek. Csütörtök este a gyerek egyszercsak épp erről kezdett beszélni … Azt mondta, hogy ő biztos hülye, de sokszor olyan érzése van, mintha Tigriske itt lenne, csak nem látjuk. Ő is sok kedvenc állatát vesztette már el. De egyikkel kapcsolatban sem volt ilyen érzése … Akkor mondtam neki, hogy ha ő hülye, akkor én is az vagyok. Mert én is valami ilyet szoktam néha érezni. Pedig Tigris nem volt egy különösebben hizelkedő macska, legalábbis velem nem. Olyan soha nem volt, hogy feljött volna az ölembe. Nem is szerette, ha felemelik. Viszont legszivesebben mellettem aludt az ágyban. Néha olyan lehetetlen helyzetben tudott elhelyezkedni, hogy alig lehetett elférni tőle … mondtam is mindig, hogy ez egy bolond macska, épp hozzánk való …
Szóval ez a cica bejött velem. Sötét hamuszürke. Olyan szinű a bundája, mint egy orosz kéknek … Mindig szerettem volna egy ilyen szinű macskát. De soha nem lett … Kerestünk most neki valami kaját. Csak májkrém volt itthon. Meg tettünk le neki vizet. Úgy gondoltuk, hogy illik megkinálni valamivel egy vendéget … Aztán azt mondtam, hogy menjünk ki még egy cigire, hátha kimegy és eltűnik az éjszakában úgy, ahogy jött. És akkor meg van oldva a dolog. Mert macskaalom sincs már itthon. Az utolsó fél zacskót a gyerek egyszer kidobta, hogy úgysem kell az már … A maradék száraz tápot is elajándékoztuk …
Szóval azt mondtam a gyereknek, hogy menjünk ki, hátha újra elmegy. Talán az lesz a legjobb. Mindenkinek. Mert ha valaki „megszelidit” valamit/valakit, azért felelősséggel tartozik … Már Saint-Exupéry is megmondta … Kijött, aztán ő volt az első, aki visszament a szobába … Kurva élet.
Kissé megrendültem ettől a Katalin nap éjszakáján kapott kéretlen ajándéktól. Nekiálltam elmosogatni. Közben a gyerek szólt, hogy nehogy véletlenül hátralépjek. Mert a vendég odaplántálta magát a lábam mögé és lefeküdt a padlóra. Nehogy rálépjek … Na jól van … Aztán a gyerek elment lefeküdni. Mert reggel korán kell kelnie, megy nyolcra tanfolyamra. Én meg most itt ülök. Az előbb még a lábam alatt lévő rongyszőnyegen feküdt. Aztán meg felmászott az ölembe. Mondtam neki, hogy a laptop és az asztal itt egy macskának mindig tilos terület, bármennyire is szeretjük a vendéget. Akkor mellém ült a székre … még jó, hogy annyit fogytam, különben nem fért volna el.
Az előbb megint kimentem egy cigire … hátha kijön velem és elmegy. Mindenkinek az lenne a legegyszerűbb. Nem jött ki. Megállt a szobában benn az ajtó előtt, kinézett, aztán visszament. És felment az ágyamra … No komment. Na mindegy. Bejöttem én is. Leültem újra ide a géphez. Két szék van a konyhában. Tigris mindig a másikon aludt, amig én itt kinn éjszakáztam … Most felment oda és lefeküdt aludni … Pofám leszakad.
Közben kivettük a mélyhűtőből a virslit … mert hátha … Most olvad. Nem nagy csomag. Megesszük holnap a gyerekkel. De ezért ma még megfőzök kettőt. Hátha … Ha nem kell neki, majd megeszem én kenyér nélkül egy kis mustárral. Úgyse vacsoráztam az alvás miatt.
Nem tudom, mit látok olyan „nagy kint” egy idegen macskával … Ki kéne tenni a szűrét és annyi. Nem tudom megtenni. Ha magától elmegy, azzal persze nem tudok majd mit csinálni. Mert egy macskával szemben sosem lehet az ember erőszakos. Nem olyanok, mint a kutya. Amúgy én se lehetek teljesen normális. Mert most hajnal fél négykor virslit főzök egy váratlan „vendégnek” …
De most erről az egészről eszembe jutott egy mese. A magányosan sétáló macska.
És most nagyon sirok. Pedig nem akartam … Vendég az éjszakában …
Most nem tudom, hogy mit csináljak. Legalább a sirást már abbahagytam. Na majd az élet kiforogja … Mint mindent.