Á, úgysem birom. Sosem bírtam. Akkor meg nem kell vergődnöm magam ellen. Irj, Varnyu, és tégy magasról a világra. Ne foglalkozz azzal, hogy ki mit mond, vagy kinek „sérted” azt a pici érzékeny lelkecskéjét, hogy nem tetszik a dumád, azaz a gondolkodásod. Vagy persze a pofikád. Nem kell olvasni. Ha könyvtárba mentek, fegyvert tartanak a fejetekhez, hogy minden könyvön végig kell rágni magatokat? Ott is szabadon választhattok. Miért nem vagytok képesek ezt a blogok terén is megtenni?

Az igazi blog nem mások szórakoztatása, nem csilivili pörgés a pódiumon balettprimadonnaként. Ha van közönség, láthatja. De nem nekik készült. Nem szinházi előadás, ahol a taps motivál. Épp elég az öröm, hogy irhatok. És megőrzöm a gondolataimat. Hogy sok év múlva képes legyek könnyedén felidézni mindazt az érzést, ami volt bennem életem során. Mert a múltam fontos. Minden perce. A múlt az alap, amin a jelenem áll és amire a jövőmet épitem. Nem fényképekben őrzöm a múlt emlékeit, hanem szavakban.

A blog az életem krónikája. Én csak a tollnok vagyok. Papirra vagy képernyőre vetem, ami számomra fontos volt. És meg is van a varászszó: számomra. Nem másoknak. Az írás az én fényképalbumom. De nem tukmálom másokra, hogy mindenképpen nézzék meg.

Senkinek nincs megtiltva, hogy irja az élete könyvét. Vajon miért nem azt teszik? Szinte mindenki műkritikusnak képzeli magát? Hát elég művi kritikusok. Könnyebb kritizálni a más munkáját, mint létrehozni a sajátunkat. A kritizálásba nem izzad vért az ember. De abba sokszor igen, hogy csupaszra vetkőzteti a lelkét. És leirja, ami abban a meztelen, remegő lélekben van. Minden védelem és álca nélküli lélek az akkor. És nem tapsot vár érte. Semmit nem vár érte.

Egyáltalán nem kedves művi kritikusok, írjatok már néha ti is valami komolyat. Magatokról. Az érzelmeitekről. Arról, hogy mi jó, mi örömteli, mi szomorú és mi fáj. Mert ez az igazi krónika. Nem az, hogy szálára akarjátok szedni, hogy másnak mi van az életében, az érzelmeiben, a gondolataiban.
Hisz nem is tudhatjátok. Feltételezések mentén mozogtok. A magatok lényét vetítitek be másba. Pedig nem ugyanazok vagytok.

Mi történne, ha lenne egy szikrányi bátorság bennetek a valódi kitárulkozáshoz? Meg sem próbáljátok?
Oké, én ezt is megértem. Nem mindenki viseli büszkén nyilvánosan a csupasz szivét, csupasz lelkét. Ahhoz némi bátorság is kéne. Vér a pucában.