„A fájdalom senkit nem kímél. Öl, butít, nyomorba dönt. A fájdalom a por, melyböl a fönixmadár feltámad, benne kezdödik az újjászületés. Életet lehel az élöhalottakba. Megtanít rá, hogy nem létezik abszolút igazság és abszolút hamisság. Megtanítja az élöknek, hogy ne legyenek biztosak semmiben, amit ismernek. Alázatossá tesz. Beárnyékol. Megfeketít. Kivilágosít. A bánat új embert farag belöled, ha közben nem pusztulsz bele.”
(Stephanie Ericsson)

A fájdalom nem jó dolog. Nem kellemes. Hasznos, mert jelzi a szervezetben a betegségeket. De nehéz viselni. Nem véletlen, hogy annyi fájdalomcsillapitót kifejlesztettek már, hogy néha a TV reklámokból értesül egy új szerröl az ember. De van az embereknek egy kis csoportja, aki valamiért – bizonyos helyzetekben – mégis élvezi a fájdalmat. Én is ilyen vagyok. Sose tudtam magamról … Furcsa dolog ez.

Megkérdezték, hogy az élvezet miatt tudom-e kérni a fájdalmat.

Én nem tudom szavakkal kérni ….. bármennyire is élvezem. Élvezem? Ez is furcsa szó igy leirva. Ha valaki azt kérdezné, mit élvezek benn, nem tudnám elmondani neki. Néha még magamnak sem … És bár már a szubmissziv vonásokat kezdem önmagamban érteni és elfogadni, a mazochista lényem még mindig sötét titok számomra is. Nem tudom, mivé fejlödik ez bennem. Nem tudom, hogy hol van, hol lesz a határ … És ez néha félelemmel tölt el. Mert van bennem valaki, aki valaha voltam, és aki teljesen abnormálisnak tartotta az ilyen vágyakat. Abnormálisnak, taszitónak. És elitélte magában az ilyen embereket, akivé én két év alatt lettem. Ez a múltbéli önmagam elborzadt, ha ilyenekröl olvasott, a képek taszitották. Valahol a mélyben ezért értem meg, aki igy érez. Hiszen magam is azt gondoltam, hogy az ilyen emberek nem normálisak.

Ott tartottam, hogy szavakkal nem tudom kérni. De gondolatban nagyon sokszor. És szerintem a Drága valamit megérez belöle … mert ha már ugy érzem, hogy nagyon sok van a „rovásomon”, nagyon szégyenlem magam miatta és föleg a saját agyamra megyek már a hülyeségeimmel, akkor rövidesen kerül rá alkalom, amikor egy szeretkezés egyszerre csak szintiszta kinná válik, olyanannyira, hogy mindent lehet róla mondani, csak azt nem, hogy ezt ténylegesen élvezem testileg ….. (annyira lökött mazó már mégse vagyok) … és akkor eljutok/tunk egy pontra, ahol már úgy tudok könyörögni, hogy szerintem öröm hallani ….. és akkor tudom mondani, hogy bocsásson meg, és igérem, hogy jó leszek …. és ez, minden fájdalommal együtt is valahogy jó a lelkemnek.

Valamiért kell hát nekem ez a fajta fájdalom. Úgy tünik, hogy a testi élvezet fokozása mellett még valami egyéb fontos funkciója is van a lelkem számára. Nagyon összetett dolog ez, igazán magam sem értem. Nem baj. Egyszer tán megértem.

De kérni nem tudom még. Bár szerintem, nem sokat érnék el vele, mert a dominanciája mellett még – számomra – kellöen szadista is. És úgyse kapnám meg (legalábbis akkor, amikor nekem lenne rá szükségem!!), mert ugyis azt mondaná, hogy ez nem kivánságmüsor, Drága!! Tudod, mint a viccben, ahol a mazochista azt mondja, hogy „üss!”, mire a szadista huncut mosollyal: „nem!”

Majd akkor, amikor Ö jónak látja … és ez általában gyakran épp akkor van, amikor a hátam közepére se kivánom!!! Szerintem van valami különleges érzéke hozzá, hogy megtalálja azokat az idöpontokat, amikor a mazochista énem éppen minuszba fordul és a szokásosnál sokkal rosszabbul türöm a fájdalmat.

És mindezek ellenére – ha mérleget vonok – egyértelmüen a „jó” felé billen a képzeletbeli mérleg nyelve. Mert a „rossz” serpenyöben semmi sem marad.

Az elején sokszor megkérdezte, hogy ez vagy az fáj nekem? Igen – mondtam – de csak amennyire kell.

Na, ezekre varrjon gombot valaki okosabb. Mert én nem tudok 😉