Utána nyalogatta a férfi ujjait. Milyen furcsa. Nem szokott ilyen édes lenni. Biztos megédesítette a vörös halál.

Aludt volna. A fájdalom időnként éles sziklaként emelkedett ki az álom tengeréből. Mindig nekiütközött, felsértette magát. Vinnyogott. Közben érezte, hogy néha egy kéz úgy simogatja-vakargatja a fejét, mintha kismacskát nyugtatna.

Az álomtengeren mindig jött a vörös halál. Dolgozott. Összeomlott a rendszer? az élete? Vérvörösre vált a képernyő, nem volt hatalma már fölötte. Még kikapcsolni sem tudta. Vörös képernyő a kék helyett. Miért vörös? Nem tudna legalább a szokványos kék halállal álmodni? Kereste a szolgálati gépkocsit az utcán. Hiszen emlékszik, hol parkolta le. Sehol. Gyorsuló tempóban rohant az utcák sűsűjében a kocsit keresve. Talán egy telefon? Az hátha segít.

A telefon kijelzőjén is szemberöhögte a vörös halál. A kismacska megint nyöszörög, a kéz nyugtatólag simogatja a buksiját. Hátha csöndesül a sírás.

A harmadik vörös halálnál, kombinálva a fájdalom sziklájához ütközéssel, döntött: nem kínlódik tovább. Keze felnyúlt a férfi nyakához. Magához húzta és csókra kínálta az ajkát. Éhes harapás volt a válasz. A kismacskát nyugtató gyengéd kéz tovatűnt. Az ujjak táncot jártak a testében. Hol ki, hol be, hol belül, ott legmélyebben körbe-körbe. Néha kicsusszantak és keményen összemarkolták a szeméremajkát. Kismacska sincs már, az asszony vinnyog. Hát most ilyet játszunk? Nem baj, szeretem. A gyönyör hulláma rángatta az izmait. Többször is. Harapott, mint az éhes farkas, ha zsákmány kerül elé.

Utána nyalogatta a férfi ujjait. Milyen furcsa. Nem szokott ilyen édes lenni. Biztos megédesítette a vörös halál.

Most csak később, mikor odabújt a férfi melléhez, akkor jött a megváltó sírás.