Vox humana be … később ki. Aztán a csend. Általában szeretem a csendet. De most nem esik jól. Ez a csend most fáj. Persze … ott a zene. De most még azt is képtelen vagyok bekapcsolni. Mert most nem pótolja. Nem „zajt” akarok.

Emberi hangot.

Régen éreztem ilyen magányosnak magam. Erre sincs gombóc. Nagyon fáj. Ez se a jó fájdalmak közül való. Egy kibaszott nagy hideg kő az ember lelkében. És most nem tudom legörgetni magamról. Vagy kigörgetni magamból.

Na, majdcsak elmúlik.