Csinálom a publikus Varnyublogot. Azokat a bejegyzéseket hoztam ide, amik a mentésben magánként voltak megjelölve. Sajnos a cím mellett egy zárójelbe tett m betűvel is. Tehát mindet át kell szerkesztenem. De ki a fene gondolta, hogy valaha még publikussá akarom ezeket tenni? Mert én nem, az biztos …

Hiszen ahányszor átszerkesztettem, átköltöztettem és kényszerűségből végigolvastam az egészet, az első három év posztjaitól kirázott a hideg, majdnem rosszul voltam és közben azt mantráztam magamban, hogy hogyan lehettem olyan hülye. Mindig megviselt a dolog. Nem tartottam elpocsékolt időnek azt a három és fél évet, de azt mindig sajnáltam, hogy akkora balekká váltam mellette. Magyarán csak a rossz emlékek mentek át a mindenkori szűrőmön.

Igazságtalanság ez, saját magammal szemben. Mert volt sok szép emlékem is. És voltak az ezekből íródott jó posztok.
Most végre látom, hogy jók, végre élvezem az olvasásukat, nem szenvedéssel csinálom, hanem örömmel.

Mit is mondtak abban a filmben? Persze nem fog eszembe jutni a címe, de nem baj, mert nem az a lényeg. Valami olyat, hogy ha hátat fordítunk a fájdalomnak és nem adunk teret a gyásznak, akkor persze vissza lehet szoritani a fájdalmat is, de ezáltal eldobjuk magunktól és elveszitjük a szépre való emlékezés képességét is. Bassza meg, milyen igaz.

Már csak fél év van hátra az ex-szel való kapcsolatból. Esküszöm, hogy igy utólag olvasva most sajnálni fogom, amikor vége lesz. Megírjam neki a fészen? Érdekes lenni látni az arcát, amikor olvassa Lehet, megkérdezné, hogy mit ittam

…