A WIMEXEK

A wimexek kicsi faemberek voltak. Mindegyik faembert egy Éli nevű fafaragó készítette, akinek műhelye a falu melletti hegy tetején állt. Mindegyik wimex más és más volt. Némelyiknek hosszú orra volt, a másiknak nagy szeme, néhányan közülük magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Volt, aki kalapot viselt közülük, mások kabátban jártak. De mindnyájukat ugyanaz a fafaragó készítette és mindannyian ugyanabban a faluban éltek.

A wimexek mindennap reggeltől estig ugyanazt csinálták: matricákat ragasztgattak egymásra. Mindegyiküknek volt két doboza: az egyikben arany csillagok voltak, a másikban pedig szürke pontocskák. A wimexek városszerte mást se csináltak, csak naphosszat ezeket a csillagokat és pontokat ragasztgatták egymásra. A szépek, akiknek a fájuk sima volt, a festésük pedig jó, mindig csillagokat kaptak. De ha valakinek a fája durva volt, vagy a festék lepergett róla, szürke pontokat kapott a többi wimextől. Az okosak is csillagokat kaptak, meg azok is, akik nagy botokat tudtak a fejük fölé emelni, vagy át tudtak ugrani magas dobozokat. Voltak olyanok is, akik nagy szavakat tudtak mondani, vagy éppen szépen tudtak énekelni, a wimexek ezeknek is csillagokat adtak, amik némelyik wimexet már teljesen beborították. Amikor csillagot kaptak, a wimexeket olyan jó érzés töltötte el, hogy gyorsan csináltak megint valamit, hogy újfent kapjanak egy csillagot. Mások ellenben csak keveset tudtak felmutatni, s szürke pontokat kaptak.

Pancselló is ilyen volt. Bár ő is megpróbált magasra ugrani, mit a többiek, de mindig elesett. Amikor pedig elesett, a többiek köréje gyűltek és szürke pontokat adtak neki. Néha egy-egy ilyen szerencsétlen esés során Pancsellónak megsérült a fája – ekkor a többiektől újabb szürke pontokat kapott. Ilyenkor próbálta megmagyarázni, hogy miért esett el, de mentegetőzése esetlenül sült el, és végül újabb szürke pontokat adtak neki.

Egy idő után Pancsellónak olyan sok szürke pontja lett, hogy az utcára sem akart kimenni. Attól félt, hogy valamit rosszul fog csinálni – mondjuk otthon felejti a kalapját vagy belelép egy tócsába – és akkor a wimexek megint újabb szürke ponttal válaszolnak.

„Megérdemli a sok szürke pontot”- helyeseltek a faemberek. „Nem jó faember.” Egy idő után Pancselló hitt nekik. „Nem vagyok jó wimex.”- mondogatta.

Ha néha mégis elment hazulról, olyan wimexek társaságát kereste, akiknek szintén sok szürke pontja volt. Közöttük jól érezte magát.

Egy napon találkozott egy olyan wimex-szel, akihez foghatót azelőtt még soha sem látott. Nem voltak rajta se szürke pontok, se pedig csillagok. Csak egyszerűen fa volt. Krisztának hívták. Na nem mintha a wimexek nem próbáltak volna rá is matricákat ragasztani, de a matricák egyszerűen nem ragadtak rá. Néhányan csodálták Krisztát, mivel nem voltak rajta ilyen pontocskák, s rohantak hozzá, hogy csillagokat aggassanak rá. De azok leestek róla. Mások lenézték, mivel nem voltak rajta csillagok és szürke pontot nyomtak rá, ám azok is leperegtek. „Ilyen szeretnék lenni” – gondolta Pancselló. „Nincs szükségem senkinek a bélyegére. Megkérdezem tehát a matrica nélküli wimexet, neki hogy sikerült ezt megcsinálni.”

-Könnyen. – felelte Kriszta. Mindennap elmegyek, és meglátogatom Élit.

-Élit?

-Igen, Élit, a fafaragót. Ott vagyok vele a műhelyben.

-Miért?

-Hát miért nem jössz és nézed meg te magad? Menj fel a hegyre, ő ott van. – s ezzel a matrica nélküli wimex megfordult és továbbugrált.

-De biztosan nem is akar majd velem találkozni! – kiabálta Pancselló, de Kriszta nem hallotta meg. Pancselló hát hazament. Leült az ablaknál és nézte a faembereket, amint buzgón sürögtek-forogtak és adogatták egymásnak a csillagokat és a pontokat.

-Ez így nem jó. – motyogta magában és elhatározta, hogy meglátogatja Élit. Felment a szűk ösvényen a hegytetőre és belépett a műhelybe. Fa szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól, amikor meglátta a hatalmas méreteket . A szék akkora volt, mint ő maga. Lábujjhegyre kellet állnia, hogy ráláthasson a munkaasztalra. A kalapács olyan hosszú volt, mint a karja. Pancselló nagyot nyelt. „Itt aztán nem maradok!” – gondolta és megfordult, hogy elmenjen.

Ekkor meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja: Pancselló! A hang mély volt és erős. Pancselló megállt.

-Pancselló! Milyen jó, hogy látlak! Gyere, hadd nézzelek meg!

-Te tudod a nevem? – kérdezte a kis wimex.

-Hát persze, hiszen én készítettelek. Éli lehajolt, felvette és egy padra ültette.

-Hmm…. – mondta a készítő elgondolkodva. Úgy látszik rossz jegyeket kaptál.

-Én nem akartam, Éli, igazán mindent megpróbáltam…

-Ó előttem nem kell védekezned, gyermekem. Engem nem érdekel, a többi wimex mit gondol.

-Nem?

-Nem. És téged se kéne, hogy érdekeljen. Kik ők, hogy csillagokat meg szürke pontokat osztogatnak? Ők is wimexek, ugyanúgy, mint te! Az, hogy ők mit gondolnak az nem számít, Pancselló. Csak az számít, hogy én mit gondolok. És én úgy gondolom, te nagyon értékes vagy.

Pancselló nevetett:

-Én? Értékes? De hát én nem is tudok gyorsan menni, nem tudok ugrálni, jön le rólam a festék…. Miért vagyok fontos neked?

Éli Pancsellóra tette a kezét és nagyon lassan így szólt:

-Azért mert az enyém vagy. Ezért vagy nekem fontos.

Pancsellóra még soha senki nem nézett így. Legkevésbé nem az alkotója. Azt se tudta, mit mondjon.

-Mindennap vártam, hogy el gyere. – magyarázta Éli.

-Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak bélyegek.

-Tudom, ő már beszélt nekem rólad.

-Miért nem ragadnak rá a matricák?

-Azért, mert eldöntötte, hogy az, amit én gondolok őróla, fontosabb neki, mint amit a többiek gondolnak. A matricák csak akkor ragadnak, ha hagyod őket.

-Micsoda?

-A matricák csak akkor ragadnak, ha azok fontosak neked. Minél inkább bízol a szeretetemben, annál kevésbé lesznek fontosak a matricák.

-Nem vagyok benne biztos, hogy értem-e, amit mondasz.

-Majd megérted. De az időbe fog telni. Sok matricád van. Most csak annyi a teendőd, hogy gyere el hozzám mindennap. És hadd emlékeztesselek arra, hogy én törődöm veled. Éli leemelte Pancsellót a padról és letette a földre.

-Ne felejtsd el – szólt utána Éli, miközben a wimex kilépett a házból – te értékes vagy, mert én alkottalak téged. És én nem tévedek.

Pancselló nem állt meg, de a szívében ezt gondolta: „Azt hiszem, ezt komolyan mondja. És amikor ez megfogalmazódott benne, egy szürke pont lehullott a földre.

Forrás: Internet

Éli, Éli, lamma szabaktani ( ‘Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?’ ) :

Jézus szavai a kereszten a 22. zsoltárból

Forrás: Magyar Katolikus Lexikon