A lelkembe kúszik az ősz
Befejeztem egy könyvet. Nem olyan nagy dolog ez, lehetne mondani. De ezt több, mint egy éve kezdtem el olvasni. Vargas Llosa könyve. Érdekes. Eljutottam tavaly a feléig. Aztán valahogy leálltam vele.
Nem jók a befejezetlenül hagyott könyvek. Az el nem varratlan szálak. A lezáratlan dolgok. A bejezetlen kapcsolatok. Mindennek van vége egyszer.
A könyvvel kapcsolatban valaki egyszer azt mondta, hogy … De tulajdonképpen már mindegy. Az a stílus a múlté. Elvesztek, elhaltak a részek.
Az emberek egy része hülyének próbál nézni. A másik része meg gyereknek. A harmadik meg hülyegyereknek. Elég bosszantó. Olyanokból is elegem lett, akikről nem gondoltam volna. A valós életemben. Nem díjazom felnőtt emberek óvodás viselkedését. Vissza kell vonulnom tőlük. Szórakozzanak mással.
Hiába mutat a hőmérő annyit, amennyi, itt az ősz. Érzem. Ilyenkor egy ideig mindig befeléforduló leszek. Sokkal kevesebb az igényem a társas kapcsolatokra. Jobban szeretek magam lenni. Nem érzem a magányt. Inkább élvezem az egyedüllétet. Saját magam társaságát. Ilyenkor szoktam hátradőlni esténként képzeletben. És kilépve önmagamból, nézem a velem történteket. Mint külső szemlélő. Nem árt az néha.
Alapvetően nem szeretem az őszt. De ha elégséges hátradőlésen leszek túl, akkor már sokkal könnyebb lesz. Közben lassan becsukom az ajtókat, hogy az ősz hidege ne érjen.
Valóságban és képzeletben.