– Ez mikori képed?
A másik szó nélkül megfordítja a képernyőt.
– Jézus … Mint egy … mint egy … Ez borzalmas … Ha este nézem, rémálmaim lettek volna …

– Most már értem, hogy gyerekkoromban miért szántam bóknak a „szép csíkos tehénkét” … amikor lefogytál. Mert ez egy NB 1-es anyamarha, már ne haragudj … Hát … valamiért igazad volt, hogy épp most tetted fel ezeket a fotókat, olyan jók után, amiket mostanában teszel ki. Ezeket is vissza kell nézni valamikor …

Próbája emészteni. Nem nagyon megy. Jár az agya.

– Ezeken csináltál valamit Photoshoppal? Vagy csak úgy magadtól néztél ki ilyen borzalmasan?
– Semmit nem csináltam.
– Hú, bazd meg. Ezen tényleg nem tudok túljutni. A Titanic-kal nem történt ekkora katasztrófa. A büdös mindenit …brrr…. Mikori képek?
– Ott a dátum. A legrégebbi 2009-es.
– Akkor kivel voltál? Tomival?
– Már nem.
[…]
– Azon a képen mintha nem is te lettél volna … Miért nem emlékszek én, hogy ekkora voltál?

Leírja az első gondolatot, ami eszébe jut: Mert akkor is az anyád voltam

Megmutatja ezt a választ.
– Jézusmárja …