Elmélkedés

A történetnek folytatódnia kell

Valahol a nagyvilágban, a karácsony előtti hetekben a templomban a betlehemes játék előadására készültek a gyerekek plébánosuk vezetésével. Az egyik fiú késve jelentkezett, már csak egy szerep maradt, az emberé, aki nem fogadja be házába a Betlehembe érkező és szállást kereső Máriát és Józsefet. A fiúnak nem nagyon tetszett, hogy a gonosz szívű házigazdát kell eljátszania, de a plébános választás elé állította: vagy elfogadja ezt a szerepet, vagy egyáltalán nem fog játszani. Elfogadta. De az első próbán, amikor József kopogott háza ajtaján és kérdezte, hogy kaphatnának-e szállást, ő igennel felelt és nagy örömmel behívta otthonába Máriát és Józsefet. Mivel ez a változat nem felelt meg az evangéliumi elbeszélésnek, az atya nyugodtan elmagyarázta neki, hogy ha ezt válaszolja, akkor Mária és József soha nem fog a betlehemi istállóba kerülni, márpedig Jézusnak ott kell megszületnie és nem az ő házában. Mást kell tehát felelnie, el kell küldenie őket, mert a történetnek így kell folytatódnia. Úgy tűnt, hogy megérti és elfogadja ezt, de a következő próbán megint csak nem volt szíve ajtót mutatni, ezért ismét behívta a szállást keresőket otthonába. Az atya persze nagy türelemmel újból elmondta neki, hogy a történet másként folytatódik. Aztán a harmadik és a negyedik próbán is megváltoztatta az eredeti történetet, de még a főpróbán is tett egy kísérletet: jószívűen behívta őket. Ekkor az atya megígértette vele, hogy másnap, az előadáson nem fogja ezt tenni, mert akkor abban a pillanatban vége az előadásnak, márpedig a történetnek folytatódnia kell, el kell küldenie Máriát és Józsefet, hogy az istállóban találjanak csak szállást. A karácsonyi előadáson mindenki szépen tudta a szövegét, csak az atya izgult kissé, nehogy a házigazda fiú botrányt csináljon. És elérkezett a pillanat, amikor a szállást kereső József kopogtatott. A házigazda résnyire kinyitotta az ajtót és a szerepe szerint válaszolt: „Nincs hely számotokra, nem tudok nektek szállást adni.” Ekkor egy pillanatra elgondolkodott és az ajtót kitárva folytatta: „De azért gyertek be pár percre, igyatok egy meleg teát, de utána mindenképpen el kell mennetek, mert a történetnek folytatódnia kell.” A jelenlévők, beleértve a plébános atyát is, mosolyogtak a karácsonyi történet új elemén, de aztán hamar megnyugodott mindenki, mert az elbeszélés innentől szabályosan folytatódott. Karácsony ünnepe van. A szeretet ünnepe. Kinek van kedve ilyenkor gonosz Heródest, elutasító házigazdát vagy éppen a népszámlálást végző könyörtelen katonát játszani? Senkinek. A fiúnak sem volt, de nekünk sem volna. Ilyenkor még az is megszelídül, az is igyekszik jobb énjét megmutatni, aki máskor szívtelenül kioszt másokat. Ilyenkor még az is próbál kedvesen szólni családtagjaihoz, aki máskor kiabálva hangoztatja a maga igazát. Ilyenkor egy kicsit mindannyian megváltozunk. Milyen szép volna, ha tartós maradna ez a változás!
De gondolkozzunk el egy kicsit! Életünk során sokszor gonoszak vagyunk, rosszindulatúak vagyunk, olyan dolgokat teszünk, amivel ártunk másoknak. Mintha az élet nagy szerepjátékában a gonosz ember szerepét kaptuk volna, s tökéletesen teljesítjük, amit a rendező elvár tőlünk. És ez nem játék, nem színészkedés a részünkről, hanem sajnos valóban ilyenek vagyunk. Mi lenne, ha megszakítanánk az előadást? Mi lenne, ha kiesnénk a szerepünkből és a gonoszkodás helyett végre valami jót tennénk? Mi lenne, ha kissé módosítanánk a forgatókönyvet, mert a szívünk azt súgja, hogy akár jók is lehetünk? Lehet, hogy sokan meglepődnének környezetünkben a változáson, de így szebb volna élettörténetünk folytatása. Karácsony ünnepe talán erre ad nekünk lehetőséget. Éljünk vele!
© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, add nekünk azt a szeretetet, amely mindent hisz, mindent remél és mindent elvisel! Ez a szeretet kísérjen bennünket életünk útján, ragyogja át szívünket és értelmünket, sugározzon belőlünk családtagjaink és minden ember felé, akivel találkozunk. Ez a szeretet szentelje meg munkánkat és legyen vigasztalónk! Legyen számunkra világító mécses, ha sötétség vesz körül minket, és legyen a híd, amelyen át lelkünk a te karjaidba érkezik.