AFügiSaci
2007-ben októberben egy éjjel kétségbeesett levelet írtam Valakinek.
“Hogy lehet tulélni azt, ha az ember rádöbben, hogy öregszik??
Ez volt a Válasz:
“Gyakorold, drágám, mert én már benne vagyok nyakig! Az öregség nem baj, de lehetőség! Már nem kell annyi mindenért felelni, de sokmindennek lehet örülni! Nem az alagút végét kell nézni, az Isten kezében van, elég ha bízol benne!!! Szét kell nézni és gyönyörködni, kedves dalokat hallgatni, örülni minden megszűnt fájdalomnak és minden reggelnek amikor indul egy új nap. Ne babráld a végét, nem kell! Elég a pillanat, néha még sok is. Én naponta felsorolom mi minden nem fontos már, nem kell rá energia, elgondolom, hogy mi izgat, azt teszem. Jó öregség, megtalált harmónia. Békében lenni saját magunkkal, és már nem felindulni azon amin a világ öklendezik. Úgy rá nézni, mint egy lenti képre valahonnan fentről és mosolyogni.
A humor megőrzése kötelező!!! Csók STovábbá, francot öregszel, még ötven sem vagy!!!!!!”
F.S
(2007. okt. 16.)
Utoljára öt éve olvastam el ezt a levelet. Akkor még nem voltam biztos benne … Pedig Benne már akkor is biztos lehettem volna. Tényleg úgy van, ahogy akkor megírta. Egy Ember, csöpp aranykereszttel a nyakában, keresztény-buddhista-humanista látásmóddal a szivében.
Az embernek nem árt, ha van egy példaképe -mosoly