olvasok valaki múltjában …. nem magyarázatot keresek, de azért találok

„Reggel fél nyolc.. jelen.. Pörgök.. Azt mondta valaki hogy ez ijesztõ..5 nap nem alvás után..nahja.. nekem mondja.. Elemben pörgök..és pörggök.. mint egy kib.szott körzõõ..
éééés…

más lassú nekem..meg savanyú..meg minden.. élettelen.. élettelen állatok, élettelen emberek.. élletelen világ..
Vagy én puszulok ebbe bele… vagy más nem él már..
persze..gizda vagyok meg minden… én is tom hogy én pusztolok bele.. bár épp most nem érzem.. azt érzem hogy a világ le van maradva hozzám…az emberek le vannak maradva..

ez olyan.. régi Tommy feeelinges.. csak én.. bár folyton csak én.. de ez nem ugy egocsakén.. ez olyan.. csak én vagyok egyedûl.. ti hol maradtatok le?
persze erre is van válasz.. én maradtam le csak nem érzem..épp…
DE…
Ez nem igaz..

mi van?

kommunikálnék.. de nem ugy hogy én tartom a hangulatot, meg csak én mesélek.. régen ezzel nem volt bajom mi??”

(ToPa)

itt a magyarázat. nem mindenki pörög napokig. ha valaki szokvány módon él, akkor nem érzi, hogy a világ le van maradva hozzá. más is szeret kommunikálni. de ez nem azt jelenti, hogy állandóan szórakoztatni kell a másikat, a pörgőset. főleg akkor nem, ha annak a másnak szokványos az élete, nem járta körbe a fél világot, a napi penzum felkelés, menni munkába, ott elvégezni a dolgom, aztán hazamenni, esetleg főzni valamit. erről nem lehet olyan egetverően szórakoztatóakat mesélni. annak ellenére, hogy én a saját életemet élvezetesnek tartottam, más meg unalmasnak. ebben a leosztásban persze, hogy egyszer csak elfogy a téma …

„Ok-okozat.. Idõ.. Változások….sok..

mindenki felejthetõ.. és el is felejtik..

(ToPa)

asszem, hogy én is felejthető vagyok. legalábbis számára. persze nekem ő nem. mások vagyunk.

„És nem azért írok blogot hogy megsajnálásból, meg „majd én megmentem-bõl” „barátkozzanak velem.. Azért én nem a drog, pia vagyok.. Ember is van itt.. Bár ez már nem biztos..”

ez a hasonlóság megdöbbentett. „én nemcsak bdsm-es vagyok”

***

na jó, most nem kínzom tovább magam. majd.
tegnap éjjel az jutott eszembe, hogy van-e életemnek olyan szakasza, amit bármikor újraélnék. eddig mindig azt mondtam, hogy nem.
tévedtem. 2010 őszétől azt a 6-7 évet bármikor ismételném. az volt a legszebb az életemben. fura, mi? és még nem is ismerem személyesen ….

amúgy ez volt az utolsó poszt, amit róla írtam. soha nem fogom elfelejteni. az emlékeimben mindig ott lesz. de az írásnak, mint emlékezésnek már nincs értelme. hiszen oly sokszor beledöglöttem.
nem hiszem, hogy szabad?, érdemes? ennyire szeretni valakit … tele lesz az ember sérüléssel.

igaza volt az anyjának. mert valami ilyesmit mondott régen: ‘vigyázz vele. mert beleeszi magát a bőröd alá’ …