BDSM szavak nélkül
Ültem és gondolkoztam … azon, hogy kellenek-e szavak a BDSM-hez. Biztos kellenek. Valaha – tényleg csak pár szó erejéig – mi is beszéltünk róla az Urammal. Nem úgy, mint azt a „nagykönyvek” leirják. Nem volt szabályok lefektetése. Talán megbeszélése sem. Sőt … biztos, hogy nem volt.
Nem is tudom megmagyarázni érthetően, hogy akkor miért is kezdett ez el köztünk működni, anélkül, hogy valami kapitális hibát követtünk volna el, amiben sérülhet a test és a lélek. Mert tényleg nem beszéltünk meg semmit.
Néha szeretkezés közben csak annyit kérdezett az első időkben, hogy ez vagy az most fáj nekem? Mondtam, hogy igen, de éppen annyira, amennyire kell. És ezek szerint Neki ennyi információ is elég volt … Nem lehetett ez másképp, csak úgy, hogy mindig nagyon, de nagyon figyelt rám. Önmaga elé helyezett. Mert ez a figyelem nemcsak figyelmet, hanem iszonyatosan nagy önkontrollt is kivánt Tőle …
Én voltam a fontosabb, nem Önmaga … az én örömem, az én kielégülésem, megelégedettségem …
És most is igy van … Sose beszélünk arról, hogy én épp mire vágynék szeretkezés közben. Se előtte, se közben nem beszélünk erről. Mégis valahogy mindig megérzi. Van, mikor semmi más vágyam nincs, mint egy gyengéd vanilla szeretkezés, máskor egy olyan gyors „numera”, mintha elkapna egy férfi és csak gátlástalanul töltené rajtam a kedvét, megint máskor szükségem van arra a szinte kérlelhetetlen – és néha már viselhetetlennek tűnő, de mégis gyönyört adó – szadizmusra, ami hosszú (vagy csak a kéjes kin miatt tűnik annak) és rafinált …
Sose mondom, hogy most épp mit kiván a testem és lelkem … és Ő mégis tudja.
Szavak nélkül …
Szerelmem, Uram, Egyetlenem.