Tizenhat perc harminchét másodperc. Addig tart. Addig írhatja, amit gondol, amit érez. Aztán – ha olyanra sikerül – legfeljebb kitörli.

Egy, két, há, négy … lüktet a ritmus. Persze, hogy az. Roland Petit Bolero. Mi más lenne …
Egy, két, há, négy … hogy is volt az a szó … elfoglalta? Nem, befoglalta. Igen, tökéletes kifejezés. Van egy rész a szivében, amire ki lehet tenni a Foglalt táblát.
Egy, két, há, négy … hétfő, kedd, szerda, csütörtök …
Még hét perc. Mindjárt vége, jaj Istenem. Még addig írhatja. De mit?
Hogy lehet a hiányt leírni? Sehogy. Csak így.
Egy, két, há, négy …
És hangosabbra venni a zenét. A maradék időben. Hátha nem fáj annyira.

És már a nagyvárost járja újra, persze gálaruhában, és persze képzeletben, mint régen, de olyan élénk a fantázia.
Szerencsére.
Mert mindjárt vége a zenének.

“mond meg h nincs szabad szobád me egy emós kölyök befoglalta
nya”

mondd meg, hogy nincs szabad hely a szivedben, mert egy emós kölyök befoglalta …
kurva élet …