Ismerek egy történetet arról a kicsi lényröl, akinek ugyancsak nehézséget jelentett ez: „Sohasem látok semmit, honnan tudhatom hát, hogy van?”

Berninek, a madárnak az esetét fogom elbeszélni nektek.
Ö volt az a madár, aki félt a repüléstöl. El akarom árulni, hogy is történt mindez, mert oly remek ez a história, hogy Madár-országban is újból, és újból elcsicsergik. Mindannyian emlékeznek Bernire, a madárra, aki félt a repüléstöl.

Berni borzasztó magasra épített fészekben nött föl. Megfigyeltétek már, hogyan tanulnak repülni a fiókák? Látványos és egyúttal rémisztö esemény. Ha a kicsik elég fejlettek már, a madármama és madárpapa gyöngéden kilökdösi öket a fészekböl, amikor épp nem néznek oda.
Tudtátok ezt?
A madárkák természetesen esnek lefelé, de azon nyomban fölismerik, hogy szét kell tárni a szárnyukat, csapkodni kell vele, s ha ezt teszik, a szél hirtelen fölkapja öket, és emelkednek! A szárnycsapkodást megelözö zuhanás kellemetlen ugyan, de a fészekben ugyebár nem lehet a repülést gyakorolni. Gondoljatok csak bele! A kicsiny kosárkában nem túl sok mindent lehet csinálni!

Nos, Berni egyáltalán semmi kedvet sem érzett ehhez a feladathoz. Korán reggel látta, mint lökik ki a növérkéjét a fészekböl, nézte, ahogy egyre lejebb és lejebb zuhan. A leges legutolsó pillanatban a testvérke kitárta a szárnyát, és bolond mód, csapkodni kezdett vele. Végül is repült, de Berninek úgy tünt, kis híján becsapódott a földbe, mielött rájött, mit kell tennie, s a kislegény bizony megijedt. „Semmi okát nem látom, miért kellene nekem is végigcsinálnom ezt a repülési tortúrát. Ebben az egész rendszerben valami súlyos hiba van.”
Berni a bátyjának, Bobinak bizonygatta, micsoda idióta dolog az, ami történik velük. Bobinak ugyancsak nem fülött a foga a gyakorláshoz, odatotyogott hát a mamához és megszólította. Bejelentette: nem akar repülni, mert fél és nincs is rá szüksége, hiszen a fészek jó hüvös, ö inkább ott maradna. Madármama hosszasan nézte, majd hirtelen mozdulattal kilökte a biztonságos menedékböl. Bobi hullt, hullt, és épp a legvégén szétterjesztette kicsiny szárnyát és verdesett, verdesett és emelkedett fölfelé.

Berni látta mindezt. Ö volt a legfiatalabb, legalább két perccel a többiek után kelt ki a tojásból, és tudta, ö következik. Ezt gondolta: „Nem érdekel, hogy a testvéreimmel így elbántak. Engem bizony senki sem fog kilökni ebböl a fészekböl, mert nem kell repülnöm. Ezt nem nekem találták ki!” Elö kellett rukkolnia valamilyen tervvel.

Éjjel, amikor mindenki aludt, Berni kis darabka madzagot talált. Papa hozta a fészekbe, hogy megerösítse vele. A madárszülök mindenféle dolgokat fölhasználtak az építéskor azért, hogy jó erös kosárkát alakítsanak ki, ezt a spárgát befüzték a botocskák és a szalmaszálak közé. Berni elhatározta, a zsinór egyik végét a lábához, a másikat pedig a fészek biztosan rögzített részéhez kötözi, így amikor egy váratlan pillanatban kilöki öt a mami, mindössze pár centiméternyit zuhan majd: ez nem túl veszélyes. Juhé! Ez aztán a jó elgondolás!
A nehézséget az okozta, hogy Berni sohasem járt cserkésztáborba, és nem igazán tuda, hogyan kötnek csomót a madarak! A töle telhetö legjobban végezte a müveletet, s úgy vélte, remekül beválik majd a kötés. Amikor mami szemlét tartott, ö mindig szembe fordult vele, így rejtegette a müvét. Amint az várható volt, a rákövetkezö éjjel, alvás közben került rá a sor, kipenderült a fészekböl!
A terv bevált! Keresztülbucskázott a kosárka szélén, s a madzag megtartotta. És Berni ott lógott, néhány centiméternyivel alább, a levegöben. Sötét volt, mami azt hitte, Berni leesett, idövel csapkodni kezd a szárnyával és repülni fog. Visszafeküdt hát. Berni csöndesen függött a zsinór végén és arra gondolt, milyen okosan cselekedett. A csörével visszakapaszkodott a fonalon, és befészkelte magát a jó meleg vackába. Annyira örült annak, hogy megúszta a zuhanást és a röpülést! Elaludt.

Másnap reggel, ébredés után mami mindent észrevett- a madzagot, a csomókat… és kérdöre vonta fiókáját: „Berni, mi ez itt?” Rábökött a csörével a spárgára, amit Berni elfelejtett leoldani a lábáról. Mami nagyon elszomorodott. „Úgy vélem, ez a papára tartozik! Majd ö megbeszéli veled ezt az egészet”, jelentette ki.
Berni így korholta magát: „Én ostoba! Elfelejtettem leszedni a zsinórt! Most aztán papa is elö fog venni. Az iskoláját neki!”
Úgy is lett. A papa kora reggeli dolga végeztével visszatért a fészekbe. Nagy testü madár volt, dús tollazattal. Berni a méretei miatt is tartott töle. Papa azonban szeretö apa volt, s a így szólt a fiához: „Mi a helyzet Berni? Minden madár repül. Nézz csak körül! Mindegyik röpköd. Olyan madár-dolog ez,amit neked is meg kell tanulnod! Miért nem akarsz repülni? Mondd, miért?”
Berni egy pillanatig gondolkodott, majd így válaszolt: „Félek papa.”
„Mitöl tartasz Berni?”, érdeklödött papa. Nézd: a növéred, a bátyád, mami, én… mindannyian repülünk. Vess egy pillantást magad köré. A barátaid is repülnek… a madarak repülnek, Berni! Madár vagy!”
„Félek papa, mert semmi sincs ott! Beszélsz a levegöröl, aminek meg kell tartania a szárnyunkat. De semmit sem lehet látni. És ráadásul nem is müködik. Láttad a testvéreimet zuhanni? Alig tudták megcsinálni!”
Az apja elgondolkodott. „Berni, a levegö akkor is a szárnyad alá kap, ha nem látod. Mindössze annyit kell tenned, hogy lefelé menet kinyitod a szárnyadat,s a levegö föllendít. Mindannyian így repülünk. Láthatatlan, de ott van.”
„Ez egyszerüen varázslat.” mondta Berni. „A levegöt nem látod. Nem mondhatod, hogy ott van, mert nem látod. Nincs is ott. Lehet, hogy a csoda müködik neked, maminak, a testvéreimnek, de nekem látnom kell ahhoz, hogy elhiggyem. A levegö láthatatlan. Honnan tudjam, hogy nem csapsz be? Nem tudom, hogyan repülsz, de az a dolog, amit levegönek hívsz, nem létezik, hiszen nem látom.”
Kis szünet után így folytatta: „Papa, kitaláltam valamit. Nézd, miért is kellene nekem repülnöm? Új madárfajt szeretnék létrehozni, Sétáló Madár lesz a neve. Miért kellene olyannak lennem, mint mindenki más? Szép életem lesz majd. Lesétálok a fáról, megkeresem a kukacot, azután visszaballagok az ágak közé. Igen, szép életem lesz. Valahol találkozom majd egy Sétáló Madár asszonnyal. És Sétáló Madár gyerekeink születnek. Új faj kifejlödését fogjuk megalapozni. Egy szép napon így emlékeznek meg erröl: Ezzel vette kezdetét a Sétáló Madár nevü nagyszerü faj kialakulása.”
Nagyon hosszasan nézte Bernit az apja. „Sétáló Madár?”, dünnyögte maga elé. Majd szúrós szemmel így szólt: „Rendben van Berni, itt az ideje, hogy Sigg meglátogasson.”
Berni kissé bizonytalanul kérdezte: „Ki az a Sigg?”
„Nos, ö a vezérmadár, az elmeorvos. Idehívjuk Sigg doktort, hogy megvizsgáljon. De elöre figyelmeztetlek: rendkívül érzékeny arra, hogyan szólítják. Nehogy madáragy doktornak nevezd! El ne téveszd! Elmeorvos Madár Úr a megszólítása. Semelyik orvos sem örülne annak, ha madáragynak hívnák.”
„Papa, egyáltalán nem számít, mit mond Sigg. Az ég világon senki sem tud meggyözni arról, hogy a levegö valóságos. Egyszerüen nem látom.”
Majd a következö történt. Késö éjjel mami odaosont az alvó Bernihez, és a csörével óvatosan szétbontotta a spárgát, ami a biztonság kedvéért még mindig a lábán volt. Azután keresztüllökte a fészek peremén! Az események nagyon gyorsan zajlottak. A fióka zuhant, és zuhant… borzasztó volt! Nagyon megrémült. Érezte, jéggé dermed a félelemtöl. Nézte a fa kérgét, ami mellett elsuhant, és látta a sebesen közeledö talajt. Ezt gondolta: Szét kell tárnom a szárnyamat, de nem hiszek a levegö létezésében. Képtelen vagyok elhinni, hiszen valótlanság: nem látom. Nem tudom megtenni!
Így is lett, nem nyitotta ki a szárnyát. Fejjel elöre közeledett a föld felé, és tudta, legelöször a csöre fog beleállni a talajba, s lábakkal fölfelé végzi majd, mint a földbe szúrt zászló! Idövel aztán megkövül ebben a testhelyzetben. Senki sem tudja majd kiszedni onnan, olyan lesz, mint a parkban a szobrok. Tudta, milyen nyomot hagynak a madarak az emberi szobrokon, és megpróbálta elképzelni, mit tesznek az emberek fordított esetben. És ekkor Berni hirtelen fölébredt. Az egész álom volt! Micsoda rémálom!
(Berni szíve hevesen dobogott, lélegzete elfúlt…)

Reggel úgy ébredt, mint máskor. Az elmeorvos madár már ott volt. Sigg mindig idöben érkezett.
„Jó reggelt, Berni!”, mondta.
„Jó reggelt, Madáragy doktor úr!’
„A nevem Elmeorvos Madár Úr, ezt ne feledd fiam!”
„Rendben, Madáragy doktor.”
„Berni!” kiáltott rá az orvos.
„Ó, bocsánat, bocsánat”, mondta Berni, de valójában egyáltalán nem röstelkedett.
„Mondd Berni, mitöl félsz?” kérdezte a doktor megértöen.
Berni ismét elmondta az egészet. „Egyszerüen nem hiszek a levegö létezésében. Nem is látom. Tudom, mindannyian repülnek…” Berni utánozta a mozdulatot. „De nekem ez így nem jó. Nekem látnom kell! Madáragy doktor… uram, ért engem?”
Sigg összeráncolta a szemét, amint ismét meghallotta ezt a szándékos nyelvbotlást. Berninek jó kedve kerekedett. Tudta, az orvos nem szíveli ezt a címzést, mégis minden alkalommal így szólította: Madáragy doktor, s hozzátette, uram. Ez így rendben volt.
Az orvos így folytatta: „Berni, azt állítod, azért félsz, mert nem látod a levegöt. De mi az, ami igazán megijeszt?”
„Nos, Madáragy doktor uram, attól tartok, hogy lezuhanok és halálra zúzom magam a földön, ami igencsak gyorsan közeledik, amikor a madár kiesik a fészekböl. Félek!” Berni azt gondolta, az ostoba kérdésre méltóképpen buta választ adott.
„Mondd csak, tudod -e, hogy mi okozza azt, hogy a madár leesik?”, kérdezte ekkor Sigg ifjú tanítványától.
„Hát izé… úgy vélem a tömegvonzás.”
„Hmm… A tömegvonzás.” Rövid szünet következett. „Tudod Berni igazából azt sem látod, ugye?”
Berni egy pillanatra elgondolkodott. „Hát ez igaz. A tömegvonzást sem látom.”
„De elhiszed, hogy létezik, Berni? Bizonyítsd be!”
Berni töprengett, majd így szólt: „Nos, ez nem nehéz. Ha kiugrom a fészekböl, a zuhanás végén halálra zúzom magam. Ha, ha! Ez a tömegvonzás!” Berni büszke volt arra, milyen remekül megválaszolta ezt a nehéz kérdést.
„Ez pontosan így van! Mihelyt elrugaszkodsz a fészek széléról, rögtön bebizonyítod a létezését. Ugyanúgy igazolhatod a levegö létezését is, Berni, mert az éppen úgy jelen van, mint a tömegvonzás. Nem látod, de valójában ott van.”
Berninek nem nagyon tetszett a beszélgetés irányának ilyetén fordulata. Sigg azonban véget vetett a tanácsadásnak, és távozott… vagyis elröpült. Ám ahelyett, hogy elörelépett és fölszállt volna, Sigg ugrás közben odakiáltott Berninek, aki azt látta, a doktor zuhan lefelé.
„Tömegvonzás Berni!, harsogta esés közben Sigg. „Levegö, Berni!, sikoltotta, miköözben teljes szélességében kiterjesztette a szárnyát. Azután lágy mozdulatokal elszállt. Hallatszott a madáragy doktor éneke: „…mindkettö láthatatlan… mindkettö létezö…”.

Berni hosszú ideig nem mozdult. A gondolataiba mélyedt. Végül megszólalt: „Nos, az elmeorvos madárnak igaza van. Az, hogy nem látom, még nem jelenti azt, nincs is ott. A tömegvonzás mindig hat. Lehetséges, hogy a levegö is létezik. Éppen ez az,amitöl igazán félek. Nem tudhatom meg addig, amíg ki nem próbálom.”

Sigg, az elmeorvos, rávezette Bernit egy érdekes jelenségre. Lám, itt volna ez a tömegvonzásnak nevezett láthatatlan valami,aminek a létezésére elegendö bizonyíték az, hogy a zuhanás menthetetlenül a halálát okozná. Viszont nem hisz a repülésben, ebben a csodálatos dologban, amihez a láthatatlan levegöt használják föl.

Berni rájött, nem is a repüléstöl, hanem a tömegvonzástól fél! Lehet, hogy a láthatatlan levegö ugyanúgy létezik, mint a láthatatlan tömegvonzás, de vajon megóvja öt?

Elhatározta, másnap repülni fog. Bátran akart viselkedni, és szólt az erdö összes madarának. Így szólt, az öt figyelö madárfiókákhoz: „Meg fogom tenni!”

A következö reggel Berni odaállt a fészek szélére. Sokan összegyültek, mert az egész nemzetség tisztában volt Berni nehézségével. Úgy tünt, az elmeorvos madár közremüködéséröl minden esetben valamennyien tudtak.
Berni tehát ott állt. Ismételten kijelentette az egybegyültek elött, itt az ideje, hogy rábízza magát a LEVEGÖNEK nevezett láthatatlan valamire. Hosszasan beszélt a bizalomról, a láthatatlan dolgokról, majd halálmegvetö bátorsággal és rendkívül szertartásosan belevetette magát a ritka levegöbe, és fejest ugrott a fészekböl!
Azon nyomban a fészek alatt mintegy arasznyi távolságban megakadva fityegett. Elfelejtette kibogozni a madzag csomóját! Berni nagyon kínos, megszégyenítö helyzetbe került. Az egész erdö rajta nevetett! Még a nem madarak is kacagtak. Az egerek és a mókusok szintén! Hallotta az erdöben visszhangzó szavakat: „Sétáló Madár… a csodálatos Sétáló Madár!” És ekkor rájött, minden korábbi mondata igen-igen messzire elterjedt. Helyre kell hoznia ezt a szörnyüséget.
A spárgába kapaszkodva visszamászott, szippantott egyet a levegönek nevezett láthatatlan valamiböl és körülnézett. Az erdö ismét csondes volt.

Tudjátok, a madárfiókák maguktól nem csinálnak ilyet. Alvás közben, meglepetésszerüen lökik ki öket a fészekböl, amikor nem is számítanak rá. Soha nem teszik önszántukból.

A csöndben a madarak rádöbbentek, valami egészen szokatlan dolgot láttak. Az idösebbek visszaemlékeztek arra, mit éreztek ök az elsö alkalommal. És Berni, aki vonakodott replülni, aki föltalálta a „Sétáló Madár” nevü új fajt, most kivetette magát a fészekböl… ezúttal madzag nélkül.

Süllyedt.

A föld felé zuhanás közben azonnal elborította a félelem. Ezúttal nem álmodott. Ez valóság volt! Miközben látta a fa törzsét, a közeledö földet, megszólalt benne egy hang: „A szárnyad! A szárnyad! Tárd ki a szárnyadat!”
„Félek, rettegek!” Berni némán sikoltott. Majd végezetül, akárcsak a növére és a bátyja, az utolsó pillanatban kitárta azokat a kicsike, zömök szárnyacskákat, amelyeket soha addig nem használt, és elkezdett velük csapkodni. És nicsak, a levegönek hívott, láthatatlan fenntartó közeg megragadta! A repülés csodája, ami megtörtént apjával, az anyjával, a növérével és a bátyjával, nála is bekövetkezett. Érezte az emelkedést, és szárnyalt!
Berni nem tudott betelni az élménnyel. Egész álló nap röpült. Csak röpült és röpült. Olyan magasra lendült, amilyen magasra csak tudott egészen addig, míg a szárnya el nem fáradt. Magasztalta a láthatatlan valamit, amit a többiek mind LEVEGÖNEK hívtak. A fák körül vitorlázott és így kiáltott: „Nézzétek, repülök!” Mintha soha egyetlen egy madár sem tette volna ezt korábban!
Mindannyian tapsoltak – de nem azért mert röpült, annak a madárnak a bátorságát jutalmazták ezzel, aki önszántából hajtotta ezt végre.

Internet