ELMÚLIK
Megjelent a falamon egy kép. Meg is lepődtem, mert a személy már nem ismerősöm. Megnéztem a megosztást, úgy volt beállítva, hogy az ismerősök ismerősei … Esküvőn készült fotó. Az ismerős ismerősének ismerőse.
Egy idegen. Egy ember a sok közül. Hányan is vagyunk már? Hét milliárd? Vagy annál is több?
Néztem és nem értettem. Mit szerettem valaha ezen az emberen … Képtelen vagyok felidézni az érzést. És már rég nem tartom ezt szomorúnak. Egyszerűen elfogadom, hogy ez egy tény.
Nem tudom, hogy dobta ma oda a Facebook a falamra. Nem is mai megosztás. Pár napos.
Nem baj. Most kifejezetten segített rajtam. Egy teljesen más dologban. Szembesültem a segítő szóval:
ELMÚLIK -mosoly
Kedd, szerda, csütörtök. Három egymást követő nap, amikor borzalmasan voltam. Kedden és szerdán még zenét sem voltam képes hallgatni. És hiába próbáltam meg bármit tenni, akármire gondolni, nem segített. Csak ültem és fájt mindenem. Nem a testemre értem. A testi fájdalmakat már elég régen viselem. A lelkem fájt. Olyan érzés volt, mintha frissen nyúzták volna le a bőrt róla és sót dörzsöltek volna belém. A szivem minden pórusába. Hiába mondogattam magamnak sok mindent, próbáltam felsorolni, hogy mi az a rengeteg dolog, aminek örülhetek. Nap mint nap. Nem sokat segített. Azaz semmit. Mert mindenre volt egy válaszom önmagamnak:
És akkor mi van?
Éjjel már azon gondolkoztam, hogy nem kéne aludni, ki kellene hagyni egy éjszakát. Alvásmegvonás. Nem vagyok depressziós. Valaki elvesztése miatt érzett bánat nem egyenlő azzal. Ez egy megokolt lehangoltság. Valamiféle gyász-érzés. Tudtam, hogy túl fogok rajta jutni. Tudtam az eszemmel. De az érzelmeim nem hittek nekem. És azt mondták:
Hallgass el, te hazug elme! Tudom, hogy be akarsz csapni!!
Mert a gyásznak megvan az ideje. Nem lehet gyorsítani. Ki kell várni. És persze vannak benne hullámvölgyek. Ezzel jár.
Már az Elmúlik gyűrűmet is elővettem. Fogtam a kezemben, nézegettem és vártam a csodát. Persze nem jött. A csodák nem ilyenek. Isten nem azt igérte, hogy soha semmi nem fog fájni. Hanem valami olyat, hogy ad erőt az elviseléséhez.
Valamikor hajnal négy körül pár percre valami módosult tudatállapotba kerülhettem a zenétől. Már órák óta ugyanaz üvöltött a fülembe.
A gép képernyője hirtelen teljesen idegenné vált. Mintha nem is az enyém lenne. Mintha nem is valami évek óta ismert dolog lenne. Úgy érzékeltem, mintha elhajlana valamerre, mintha vízben úszna minden. Nagyon fáradt lehetett már az agyam, bár ezt egyáltalán nem éreztem.
Aztán mintha egyszerre csak egy percre valami teljesen más dimenzióba kerültem volna. És gondolatban beleüvöltöttem az éjszakába valamit. Pár mondatot.
Kölyök, már azt se kérem, hogy valahogy gyere vissza, csak egy mondatomat engedd közel magadhoz: szeretlek.
Nem hallucináltam, mert nem hallottam semmiféle valós hangot. Bár azért talán egy illúzió fogalmába beleférne …
Két szó volt a nem hallható, de érezhető válasz:
Én is.
Persze valószínűleg a fájdalommal telt és agyonfáradt érzékeim játszottak velem …
Aztán valamikor fél öt körül lefeküdtem. Nem sok alvás lett belőle.
Most sem érzem magam fáradtnak.
Aztán az előbb megláttam azt az esküvői képet. Azzal a teljesen idegenné vált emberrel. Megnyugodtam. Ez az élő bizonyíték, hogy működik Isten és az általa adott idő segítő kegyelme:
ELMÚLIK -mosoly