Fájdalom leánya

Lidércnyomás … falanszter … álmok?
Nem tudja.
Egy sivár betonfalú terem… vagy verem? Minden szürke, fény csak valami rejtett hasadékon át szivárog, látni nem elég, csak sejteni. Legalább látna …
A sejtés rosszabb mindennél. A látás jó. Egyenes. Tudja, hogy mire számithat. De a sejtés csak félrevezeti, a félelmet növeli benne. Sejteni mindent lehet. Szó szerint mindent. Még a halált is …
Legalább látna valamit …

Az idő telik …. szeme lassan megszokja a félhomályt … és a sejtés egyre inkább látássá válik. Ne!
Inkább ne kérte volna magában azt a látást …
Szürke, mocskos falak. Sivár minden, csak néhány iszamós repedés a falakon … olyan, minha nyálka lenne rajta.

Lassacskán körülnéz … ekkor észleli, hogy nem egyedül van. Távol, a terem – vagy verem? – másik falánál alakok állnak … vékonyak … talán nők?
Hahó – kiáltja, de válasz nem érkezik …
Hahóóó – hangja egyre hangosabb, a kétségbeesés erőt ad. Válasz nincs.

Hogy kerültem ide, robban be agyába a kérdés. És rögtön utána megdöbben, hogy nem ez volt az első gondolat …
Nem emlékszik semmire … Mintha nem lett volna élete eddig, se múlt, se emlék, semmi … csak az űr. Mintha most született volna … Lassan megmozditja kezét … mintha egy csecsemő sutasága lenne benne … pár centi csak a mozdulat határa. Aztán semmi.
Valami nem engedi tovább. Kezével keresi, tétován tapogatja, mi az, mi visszatartja, mi az, mi lebéklyózza … nem találja. Nem érti.

Távolban a légies alakok állnak. Mintha őt néznék, szemük villanása látszik. Ahogy szeme egyre jobban megszokja a félhomályt, rémülettel nézi a vérző testeket. Nők, állnak, véresek, arcuk könnytől maszatos … Halk vinnyogó hang árad felőlük, majd az se már … Mi történt ezekkel a nőkkel? – villan agyába a kérdés. Válasz nincs …. Állnak mereven. Most látja csak, hogy nem is tudnának mást tenni, kezük fejük fölé emelve, csuklójukon kötél, valahová felvisz a magasba, ruhájuk tépett, bőrükön korbács szaggatta csikok … apró vércseppek jelzik a sebek vonalát …

Menne feléjük, közelebb, látni akarja őket, kezüket kioldani, a vért felitatni, sebet kötni, de mozdulni nem bir … pár lépés csak, és valami visszatartja …

Nem érti. Rajta nincs kötél, se lánc …

Asszonyok – kiáltja. – Miért nem tudok mozdulni felétek?

Csitt …. – halk suttogás, mintha kórus lenne … – csak most születtél, kisded vagy még. De nemsoká, mikor újra a korbács szaggatja bőrünket, erősödsz, minden csapás növeli erőd, felnőtt leszel, nem telik el, csak pár pillanat. Aztán majd már minden neked fáj.

Asszonyok, hát ki vagyok én, hogy kerültem ide? – hangja már sir, rettegés szoritja …

S jön is a válasz: Te itt születtél, sorsod már megirva, fájdalmunk leánya vagy.

2010.05.01.