Füst az éjszakában
Sötét… minden sötét. Mély, de nem bársonyos. Karcol. Felsebez. Nem olyan éjjel, amely gyönyört adna. Nem olyan, ahol édesek a titkok, fülledt az érzelem… nem olyan. Sötét és magányos. Minden selyme elveszett. Vajon hová lett… Tűnékeny szépség, a régi bársonyos éjjek simogatása ugyan hová lett? Nem tudom…. Csak a karcoló fájdalom maradt meg. Ülök és nézek. Próbálnám érezni a régi éjjelek vágyódó titkait, de nem találom… Hol keressem ugyan? Nem tudom. Fáj. Nagyon fáj. Nem tudok tenni ellene… Hová lettek a régi éjszakák, amiket úgy szerettem? Hol vesztek el a sötét füst ködében? Nem tudom… De visszasirom minden percüket. A titkokat. A pillanatokat, melyek régen órákig tartottak, fogták a lelkem óvó kezükben, szeretgettek, simogattak, vigasztalatak, ha kellett… hová lettek?
Füst maradt. Kesernyés. Karcos. Fájó. Nem jó. Visszasirom a múltat, de hiába. Sikoltó könyörgésem nem hallja senki már. Üresek lettek a szavak? Nem tudom ezt sem. Bennem nincs üres. Tele van minden érzelemmel, régi titkokkal, új félelemmel, siró szavakkal, szerelemmel.
Kérem vissza, Élet! Add vissza a régi éjek varázsát. Add vissza önmagam. Add vissza azokat a boldog órákat, amik örömmel voltak terhesek… Kérem. Hallod? Jogom van hozzá, hogy visszakapjam, hisz az enyém volt, nem másé. Te adtad nekem ezeket, Élet. Miért vetted el? Mit tegyek nélkülük? Csak ülök és karcolja a nyomorult, sebzett lelkemet az új éjjelek keserves éle. És fáj… Kérem vissza a mindent, ami enyém volt… a régi éjjelek bársonyát, a titkok erejét, a sötétbe suttogott szavak vigaszát… Add vissza nekem. Nincs erőm nélkülük. Megfolyt a melankólia sötétje. Megöl a depresszió. Miért akarsz végezni velem? Mit vétettem ellened?