Az idö

Van egy nagy, mégis hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idö.

Van naptár, van óra, a perc, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha örökkévalóságnak tetszhet, vagy el is suhanhat, akár egy pillanat; attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idö élet. Az élet pedig a szívünkben lakik. S ezt senki sem tudhatja jobban, mint a szürke urak. Senki se ismerte úgy az óra, a perc, söt egyetlen másodperc értékét az életünkben, mint ök. Persze úgy ismerték, ahogyan a pióca ismeri a vér ízét.

Nagyszabású és gondosan elökészített terveket szöttek az emberek idejének megszerzésére, úgy, hogy lehetöleg azt senki ne vegye észre. Lépésröl lépésre, föltünés nélkül hatoltak naponként elöre, s birtokba vették az embereket. Észrevétlenül megtapadtak a nagyváros életén, hozzáférközve annak lakosaihoz. Jól megfigyelték azt, akit céljaik eszközének szántak. A kiszemelt minderröl nem is sejtett semmit. Csak a megfelelö pillanatra vártak, hogy rá tehessék a kezüket.

Itt volt például Fusi úr, a fodrász. Nem volt épp világhírü fodrász, de az utcájában megvolt a tekintélye. Nem volt se szegény, se gazdag. Az üzlete a város közepén ált és kicsi volt, egy inast tartott. Egy nap Fusi úr az üzlete ajtajában állt, s vendégre várt. Az inas szabadnapos volt. Fusi úr egyedül volt, nézte, hogyan csobog az esö az utca kövére. Borús nap volt, s Fusi úr lelkében sem sütött a nap.

Így telik az életem; töprengett -, csattogtatom az ollót, fecsegek szappanozás közben. Egyáltalán, mi marad nekem az életböl. Ha egyszer meghalok olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna. Nem mintha Fusi úrnak bármi kifogása lett volna a fecsegés ellen. Nagyon is szeretett csevegni, nézeteit vendégei elött kifejteni, és aztán meghallgatni öket, miként vélekednek. Az olló csattogás meg a szappanhab is ínyére volt. A munkája mindig jókedvre hangolta, s tudta hogy jól is csinálja. Kivált az áll alatti borotválás szörrel szemben volt a gyöngéje. De mégis voltak pillanatok, amikor minden ilyesmi elveszíti fontosságát. Ez bárkivel elöfordulhat. Ebben a pillanatban elökelö hamuszürke autó érkezett, s megállt Fusi úr fodrászüzlete elött. Szürke úr szállt ki belöle, s belépett az üzletbe. Ólomszürke aktatáskáját a tükör elötti asztalkára tette, keménykalapját a fogasra akasztotta, s leült a fodrászszékbe, zsebéböl kivette a noteszét, és lapozni kezdett benne, közben apró szivarja füstjét fújkálta. Fusi úr becsukta a boltajtót, az volt az érzése, mintha hirtelen hideg járná át a kis helyiséget.

– Mivel szolgálhatok? Érdeklödött zavartan. Borotválás, hajvágás?
– Egyik se, mondta a szürke úr mosolytalanul, furán hangsúlytalan, úgyszólván hamuszürke hangon; Az idö-takaréktól jövök. Az XYQ/3846b. számú ügynök vagyok. Tudjuk, hogy ön takarékkönyvet szándékozik nyitni nálunk.
– Erröl én nem tudok, mondta Fusi úr egyre zavartabban.
– Nos, most már tudja, válaszolt az ügynök szükszavúan.

Lapozott a noteszében, s folytatta: – Ön ugyebár Fusi úr a fodrász? Ön nálunk várományos.
– Mi vagyok, kérem? csodálkozott Fusi úr.
– Nézze kedves Fusi úr ön ollócsattogtatással, fecsegéssel, szappanozással elpazarolja az életét. Ha egyszer meghal, olyan lesz, mintha soha nem létezett volna. Ha volna rá ideje, hogy az igazi életet élje, amit ön szeretne, egész más ember volna. Igazam van?
– Éppen ezen gondolkodtam az imént és megborzongott mert a csukott ajtó ellenére is egyre hidegebb lett.
– Ön egészen felelötlen módon pazarolja az idejét. Egy kis számítással bebizonyítom önnek. – Mit gondol Fusi úr mennyi az ön élete?
– Hát, gondolom hebegett Fusi úr élek úgy hetven – nyolcvan évig, ha isten is úgy akarja.
– Rendben, vegyük a biztonság kedvéért a hetven évet. Ez akkor annyi volna, mint háromszáztizenötmillió-háromszázhatvanezer szorozva héttel. Ennek eredménye kétmilliárd-kétszázhétmillió-ötszázhúszezer másodperc.

Föl írta ezt a számot a tükörre: 2 207 520 000 másodperc

Többször aláhúzta, s azt magyarázta:
– Ennyi tehát az ön vagyona, Fusi úr ennyi áll rendelkezésére.
Fusi úr nyeldekelt, kezével a homlokát simítgatta. Ez a szám megszédítette. Sohase hitte volna, hogy ennyi a vagyona.
– Igen mondta az ügynök és megint szívott apró szürke szivarján-, tekintélyes summa, ugyebár? De nézzük tovább. Hány éves ön?
– Negyvenkettö- dadogta a fodrász.
– Mennyit alszik, átlag éjszakánként?
– Mondjuk, úgy nyolc órát, vállalta be Fusi úr.
– Az ügynök villámgyorsan számolt. A ceruza nyiszorgott a tükrön. Fusi úrnak libabörös lett a háta.
– Negyvenkét év, naponta nyolc óra, ez máris annyi, mint négyszáznegyvenegymillió-ötszáznégyezer. Ezt az összeget alighanem joggal tekinthetjük elveszettnek. Mennyit kénytelen naponta a munkára áldozni, Fusi úr?
– Szintén nyolcat, úgy nagyjából, szólt elbizonytalanodva Fusi úr.
– Vagyis ugyanezt az összeget még egyszer fel kell vezetnünk a mínusz számlára, folytatta az ügynök kíméletlenül.
– Mennyi idöt szán a napi étkezésre?
– Nem tudom pontosan, mondta riadtan Fusi úr, talán két órát?
– Annyi nekem kevésnek tünik, de egyelöre vegyük ennyinek, az akkor évente százmillió-háromszázhetvenhatezret eredményez. Menjünk tovább! Egyedül él idös édesanyjával, mint tudjuk. Naponta egy órát szentel az idös asszonynak, vagyis ott ül nála, beszélget vele, habár süket, alig hallja önt. Elveszett idö tehát: kitesz ötvenötmillió-száznyolcvannyolcezret. Van továbbá fölösleges módon egy papagája, a gondozása naponta negyedórájába kerül önnek, ez átszámítva tizenhárommillió-hétszázkilencvenhétezer.

– De hát – vetette volna közbe szinte könyörögve Fusi úr.
– Ne szakítson félbe! Szólt rá az ügynök, aki egyre gyorsabban és gyorsabban számolt. Tudjuk továbbá, hogy hetenként egyszer moziba megy, hetenként egyszer a dalárdába, hogy törzsasztala van, ahová hetenként kétszer ellátogat, s a többi napokon a barátaival találkozik, vagy néha egy-egy könyvet elolvas. Egyszóval haszontalan dolgokkal üti agyon az idejét, méghozzá naponta legalább három órát, ez százhatvanötmillió-ötszázhatvannégyezer… Nem jól érzi magát Fusi úr?
– Nem , felelte Fusi úr -, bocsásson meg, kérem.
– Mindjárt végzünk mondta a szürke úr. De életének egy különös fejezetét még szóvá kéne tennünk. Önnek ugyanis ez a kis titka is meg van, tudja ugye?

Fusi úrnak vacogni kezdett a foga annyira érezte a hideget.
– Erröl is tud? mormogta erötlenül. Azt hittem rajtam és Darja kisasszonyon kívül…
– A mi modern világunkban, a titkoknak már semmi keresnivalójuk.
– Tehát Darja kisasszony egy életre a tolószékhez lesz kötve, mivel a lába nyomorék. Ennek ellenére naponta fél órát tölt nála, hogy virágot vigyen neki. Miért?
– Annyira örül mindig – válaszolta Fusi úr könnyekkel küszködve.
– De józanul szemlélve, ez önnek kárba veszett idö. S egybefoglalva máris huszonhétmillió-ötszázkilencvennégyezer másodperc. S ha hozzávesszük, hogy önnek szokása minden este lefekvés elött negyedórát elüldögélni az ablaknál, s az eltelt napon gondolkodni, akkor kijön az alábbi leírandó summa, vagyis tizenhárommillió-hétszázkilencvenhétezer. Most lássuk, mennyi marad önnek, Fusi úr.

– Ez az összeg , mondta a szürke úr, és olyan keményen ütött szürke ceruzájával a tükörre, hogy revolverlövésnek hangzott ez az összeg tehát az az idö, amit eddig már elvesztett. Mit szól hozzá?

Fusi úr semmit se szólt. Leült a sarokban egy székre, s zsebkendöjével törölgette a homlokát, mivel a dermesztö hideg dacára verejtékezett.
– Bizony helyesen látja ez eredeti vagyonának máris több mint, a fele.
– Ez hát egész eddigi életem mérlege?
– Nem gondolja, hogy így nem gazdálkodhat tovább, – ragadta magához ismét a szót, behízelgö hangon az XYQ/384/b. számú ügynök. Nem akarna inkább elkezdeni takarékoskodni?

Fusi úr némán bólintott, ajka közben kékre fagyott.
– Ha takarékoskodik, mi, azaz az idötakarék, nem csupán örizzük az ön számláját, az ön idejét, hanem kamatot is fizetünk önnek. Ez azt jelenti, hogy a valóságban, még sokkal több lesz a vagyona. Tehát ha a megtakarított idöt öt évnél korábban nem kéri vissza tölünk, mi ugyan azt a summát még egyszer kifizetjük önnek.

– Ha húsz évvel ezelött elkezdi, hogy naponta két órát megtakarít, akkor önnek élete hatvankettedik évében, vagyis összesen negyven év után az addig megtakarított idönek a kétszázötvenhatszorosa állna a rendelkezésére. Azért még most sem késö. Ha akarja, még ma elkezdheti.

Mit kell tennem? – kérdezte Fusi úr.
– De barátom felelte az ügynök, s fölvonta szemöldökét, csak tudja, hogyan takarékoskodjék az idövel? Például dolgozzék egyszerüen gyorsabban, s minden fölöslegessel hagyjon föl. Fél óra helyett csupán negyed órát szánjon egy-egy vendégre. Mellözze az idöt rabló társalgást. Idös édesanyjával az eddigi egy órát kurtítsa meg fél órára. Legjobb, ha beadja egy jó meg olcsó otthonba, ahol gondját viselik, ezzel már egy egész órát nyer. Takarítsa el innen ezt a haszontalan papagájt! Daria kisasszonyt ezután legföljebb kéthetente látogassa, ha egyáltalán, muszáj. Iktassa ki a napi negyedóra visszapillantást, s mindenekelött ne fecsérelje idejét, ami olyan drága, fölösleges dalárdázásra, olvasásra, úgynevezett barátokra. Mellesleg ajánlom önnek, hogy akasszon egy nagy jól járó órát az üzletébe, hogy ellenörizhesse az inasa munkaidejét.
– Nos jó, mondta Fusi úr elképedve, megbízom önökben.

Ön mostantól valóban modern és haladó férfiú. Gratulálok! Az ügynök vette a kalapját és a táskáját, beszállt elökelö kocsijába, s elrobogott. Fusi úr utána bámult, s a homlokát törögette. Lassan kezdett fölmelegedni, de rosszul volt, betegnek érezte magát.

Az ügynök szivarjának kék füstje még soká ott sürüsödött a helyiségben, s nem akart távozni.
Csak amikor a füst már eloszlott, lett Fusi úr valamivel jobban. De ahogyan a füst ritkult, úgy halványodtak a számok a tükrön. S mikor végül egészen eltünt a füst, a szürke látogató emléke is kitörlödött Fusi úr emlékezetéböl a látogatóé, de nem a megállapodásé! Az idötakarékosság úgy bele csimpaszkodott a lelkébe, mint horog a halba. S aztán jött az elsö vendég, Fusi úr mogorván kiszolgálta, mellözött miden fölösleges kedvességet, hallgatott, és valóban fél óra helyett húsz perc alatt elkészült. Ugyan így volt eztán minden vendéggel, minden kézmozdulat pontos terv szerint ment végbe. A munkája ilyenformán egy csöpp élvezetet sem nyújtott többé neki. Fusi úr üzletében mostantól a következö tábla volt kifüggesztve:

A MEGTAKARÍTOTT IDÖ KÉTSZERES IDÖ!

Daria kisasszonynak szükszavú, tárgyilagos hangú levelet írt, hogy idö hiánya miatt sajnos többet nem látogathatja. A papagáját eladta egy állat kereskedésnek. Anyját egy jó, de olcsó otthonba dugta, havonta egyszer meglátogatta. S minden egyébben is követte a szürke úr tanácsait, hiszen azokat úgy tekintette, mint saját elhatározásait. Egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, mert egy valami különös volt: mindabból az idöböl, amit megtakarított, neki valóban semmi sem maradt. Rejtélyes módon egyszerüen eltünt, s többé nem volt. Napjai egyre rövidültek. Mivel a szürke úr látogatására nem emlékezett, kérdöre kellett volna vonnia komolyan önmagát, hová lett ez a sok idö. De ezt akár csak a többi idötakarékos, nem tette meg. Mert nem csak Fusi úr járt így, hanem sokan a nagyváros lakói közül.

A rádióban, a televízióban, az újságokban naponta szó esett az újabb s újabb idömegtakarító berendezések elönyeiröl, dícsérték öket, mint az emberi szabadság és az igazi élet megteremtöit. A házak falán a hirdetö oszlopokon plakátok jelentek meg, rajtuk mindenféle ábrázolása a boldogságnak. A képek alatt fényes betükkel:

IDÖTAKARÉKOSSÁGÉ A SIKER!
Vagy: IDÖTAKARÉKOSSÁGÉ A JÖVÖ!
Vagy: SZÉPÍTSD MEG ÉLETEDET TAKARÉKOSKODJ IDÖDDEL!

Már nem tudtak igazán ünnepelni, se vidáman, se komolyan. Álmodozni nekik szinte bünténynek számított. Legkevésbé azonban a csöndet viselték el. Ha csönd volt félelem szállta meg ?ket, mert megsejtetették valójában mi is történt az életükkel.

Senki sem akart rádöbbeni, hogy valójában nem idöt, valami egészen mást takarít meg. Senki sem akarta tudomásul venni, hogy élete egyre szegényebb, egyre sivárabb és egyre hidegebb lesz. A gyerekek azonban nagyon is megérezték, mert rájuk már senkinek nem volt ideje. De az idö élet. S az élet a szívben lakik.
S minél tovább takarékoskodtak vele az emberek, annál kevesebb maradt nekik…”

Forrás: Internet