További gondolatok a kapuzárásról.

X blogjában olvastam ma:

…A férfiaknak tetsző nő ritkán szól s nevet, csak okkal teszi. A házat nem hagyja el, nem szomszédol. Asszonyok közül sem választ barátot, senkiben sem bízik, csakis a férjében. Nem fogad el senkitől semmit, csakis a férjétől és rokonaitól. Mások ügyes-bajos dolgaiba nem avatkozik bele, nem hajlik a rosszra, nincs mit rejtegetnie. Ha férje szólítja, engedelmes, serény. Mindenben segíti, gondjait enyhíti. Nem nevet és örvend, ha férje bánatos, hanem megpróbálja jókedvre deríteni, ha csak egy pillanatra is. Csak férjének veti alá magát, még ha el is emészti az önmegtartóztatás. Titkos testrészeit elfedi, takarja, illő ruhát visel minden alkalomra. Férjére nem hoz szégyent.” (Muhammad an-Nefzawi : Az illatos kert)

Ha ezt akárcsak 5 évvel ezelőtt olvasom, nevettem volna. Ha meg még régebben, akkor bosszankodtam volna. Ha huszonévesen, akkor meg az első sorok után nem is olvastam volna tovább, úgy felháboritott volna.

Ne legyen egy nőnek baráti kapcsolata? Akár még nőnemű se? Na ne már …

Engedelmes, serény … még jobb. A házat nem hagyja el, nem szomszédol … aki ilyen, az nem normális.

Csak a férjének veti magát alá … no comment.

De nem akkor olvastam. És most kissé már máshogy látom. Igy ötvenen túl. Bár lehet, hogy egyáltalán nem ettől függ.

A bennem élő vad feminista ugyan hová lett? Nem tudom. Eljárok dolgozni, de máshová nem. Illetve ne hazudjak, havonta egyszer igyekszem úgy intézni az anyagiakat, hogy el tudjunk menni valahová ebédelni, és nem McDonalds-szinten. Normális étterembe, nem luxus helyre, de olyanra, ahol finom ételt tesznek elénk. És nem nekem kell megfőzni.

Máshová nem járok. A Drága vagy a Gyerek vásárolnak be. Én nem szeretek boltozni már …

Nincs olyan, hogy elmennék egy szomszédasszonyhoz, kissé kipletykálni magam. Ami kommunikációs igényem van, azt kellően ki tudom élni a munkahelyemen, más nem hiányzik. Egy barátnőm maradt az évek sodrában, akivel átlag évente egyszer összejövünk, na oda elmegyek/elmegyünk és ennyi. És nem is nagyon hiányzik más.

Most már második hete szabadságon vagyok. Kérdezték előtte a kollégák, hova megyünk, mit tervezünk, mert ugye ki kell kapcsolódni. Mondtam, hogy nekem az lesz a pihenés, ha ki se kell tenni itthonról a lábam, együtt lehetek az Urammal, megnézünk egy-egy filmet a gépen, beszélgetünk, délutánonként odabújunk egymáshoz, alszunk egyet egymást átölelve. Nem hiányzik más.

Magyarán minden nap csak Vele vagyok. A nap minden percében. Nekem mostanában ez a pihenés.

Tavaly tavaszig volt egy másik munkahelyem is, egy mellékállás, ami elvileg nem volt sok idő, de azt sem tölthettem itthon Vele. És még anyagilag sem érte meg. Nem kérte, hogy adjam fel. Csak azt mondta, hogy azt a heti 2×2 órát tölthetném Vele is. És igaza volt. Ott hagytam a mellékállást. Nem minden a pénz. Jobb Vele itthon lenni.

Azóta sem bántam meg, hogy megfontoltam, amit mondott és hallgattam rá.

Irtam egyszer valamit a rácsokról … Most megkerestem:

Rácsok

(Gondolatok egy cigi mellett az erkélyen….)

Be van rácsozva az erkélyünk. Na persze, mert földszintes a lakás. Ahogy most ott ültem, felnéztem a fejem fölé és azt éreztem, hogy egy bezárt, rácsok által szabályozott világban élek.

És megdöbbentem az érzéseimen. Nem bánom a rácsokat. Én, aki mindig a szabadságra vágytam …

Rács és rács között igen nagy különbség lehet az ember életében. Eddig is rácsok határoltak. De azok nem jó rácsok voltak. Tényleg bezártak és korlátoztak akaratom ellenére …

Ezeket az uj rácsokat Te állitottad fel nekem, Uram. Bebörtönöztél a Te világodba, a Te nézeteidbe, a Te világnézetedbe. És én egyre inkább elfogadom öket, mert látom, hogy EZEK a helyes nézetek. És jó az uj rácsok mögött élni. Mert ezek nem bántó, nem fájdalmat okozó rácsok. Hanem védenek engem. Olyanok, mint annó anyám és apám léte, óvó karjai voltak.

Nem éreztem magam azóta ilyen biztonságban, amióta elvesztettem öket.

Bebörtönöztél a szerelmeddel, az öleléseddel, minden csókoddal egy olyan világba, ami csak a mi kettönké. Csak a miénk. Aranyból vannak ezek a rácsok. És megbecsülöm öket. Mert ezzel védesz engem, a Te asszonyodat. Köszönöm Neked, Uram!!
(2008.04.22.)

Élet

Börtönbe zárva élek.
Sose gondoltam magamnak ezt a véget.
Mert Nélküled nem marad már számomra Élet,
ha nem maradsz enyém
és nem leszek Tiéd.

Sose sejtettem, hogy a rács lehet fényes,
hogy a szabadság madarának öröme kétes,
hogy a világ ennyire véges.
Mert Nélküled értelmét veszti a lét,
mert már nem magamé vagyok,hanem Tiéd.

Rab napjaim látszólag egyformán telnek.
Másnak az ilyen élet nyomornak tünhet.
Merev szabályok számithatnak nyügnek.
De nem nekem, mert ez a lét
adja mindennapjaim édes örömét.

Rabod lettem egészen, Édes.
Nem mást, csak az egész szivemet kérted.
És én adtam örömmel, hogy végre érezd,
fontos vagy, férfi vagy, a szavad számit.
Jöttél, hogy az egész életemet átird.

Már az elején sejthettem volna.
Hisz olyan erös volt lelked hatalma,
hogy nem maradt életemnek semmi aprócska titka,
mit meg nem osztottam Veled,
és már meztelen szivem fogta kezed.

Rabod lettem teljesen, Drága.
Fogj, vezess tovább rám vigyázva,
hogy érezzem, nem vártam hiába
oly sok nyomorgó, meggyötört évet.
Mert már tudom, hogy ez az igazi
asszonyi ÉLET.
(2008.04.22.)

Hát körülbelül ez a véleményem a rácsokról.

Nekem az Illatos Kert ajtaja zárva van. Benne élek. Ugyan nálam a kulcs. De soha nem szeretném már használni.

Mert boldog vagyok benne.