Keserű fahéj
Keserű fahéj
Fahéjas tejbegrízt ettem.
Ugyan honnan jutott eszembe, hogy közben beírjak egy nicket itt a keresőbe? Nem tudom. Néha meg szoktam nézni. Pár havonta. Amikor a legutóbb láttam, konstatáltam, hogy milyen régen lépett be …
Sajnos nincs ilyen név.
Ő volt az utolsó, akit szerettem. Szerelemmel. De a sors nem akarta. Talán jobb is.
Mi van ezzel a fahéjjal? Megkeseredett?
Most nem más, mint egy zöld pötty a gmailben.
Francos fahéj … Olyan keserű, hogy sírni kezdtem tőle.
Szabadság
Még a felhős alkonyat is gyönyörű, ha az ember a sejtjeiben érzi a szabadságot.
Morzsányi luxus
Már csak egy morzsányi reményt hagyott meg magának az évtizedek kegyetlen és az érzelgősséget teljesen nélkülöző takarításai után. Azok a fölösleges dolgok, amiket megtanult kidobni. Dolgok, érzelmek, emberek. Ha már betöltötték a funkciójukat, lejárt a kihordási idejük, mehettek.
Egyetlen morzsányi irreális remény. Annyit enged meg magának. Ami egy ívbe foglalja a halomba gyűrt takarókat sok évvel ezelőttről a pár napos keserű fahéjjal …
És ha megengedné, még mindig képes lenne szélvihart támasztani a lelkében …
Bár magában mindig is tudta, hogy … na szóval, ez nem az, amiből bármi is lehetne …
De ezt a morzsányi luxust még mindig megengedi magának. Olyan picike …Elfér a lelke legkisebb zugában …
Ha a Boszorkány is jónak látja
A Boszorkány egy kellemes éjszaka után – amikor is álomba simogatta Vartyogit, meg egyéb finomságokat csinált vele – elmélázott magában.
Ha Vartyogi nem olyan lenne, amilyen, azaz nem bújna ki a békabőr alól lépten-nyomon egy nagypofájú hím, aki igen kevéssé tűri, hogy őt egy … nő … aki persze csak a második a sorban, nem véletlen kezdődne a személyi száma kettővel, ha a Boszorkányok világában létezne egyáltalán személyi szám …. még szerencse, hogy a mesében nincsenek ilyen baromságot, így hivatkozni sem lehet arra, hogy kinek miért egyes, és kinek miért kettes … szóval egy nő irányítsa és ő mondja meg, hogy mi a frankó … na ezért jó a mesevilág, mert ott még a frankó szó sem létezik … szerencsére … nos, ha Vartyogi nem ilyen lenne, már rég kivágta volna az életéből – és persze az egész meséből – , mert kurva unalmas lenne.
A Boszorkány azt szereti, ha a békája csak akkor engedelmes, amikor Boszorkány mivoltánál fogva Ő is jónak látja.
Mostanában sokat elmélkedett. Igen, szeretne egy szolgát. Olyan valódit.
De csak egyet.
Domináns szerepben sem tudja osztani önmagát. Nem tudja elképzelni, hogy párhuzamos kapcsolatok létezzenek az életében.
Számára minden emberi kapcsolatban érzelmek is vannak. A D/s-ben ezek még megnevezhetetlenek számára.
Van valami, a lelkében, ami még kielégülésre vágyik. Mi lehet az?
Ki lehet az?
Ki? Az a bizonyos éhszomjtól horpadt oldalú, sóvár tekintetű – most látta meg a fürdőszoba tükrében azt a nézést – alfa nőstény.
Aki még mindig éhezik.
Találkoztam Mancikával
Mancika meséli
– Ó, aranyoskám, de jó, hogy összefutottunk. Úgy kibeszélném má’ magam valakinek. Te épp jó leszel rá. Képzeld, az a bolond Uram mit csinált valamelyik éjjel … Az nem elég, hogy se szó, se beszéd, lerángatta rólam a ruháimat, még a bugyogómat se hagyta rajtam, pedig mi nem szoktunk olyat csinálni ruha nélkül, elvégre én tisztességes asszony vagyok, vagy mi a szösz, hanem mindenfajta csúf szavakat mondott, olyanokat például, hogy meg fog baszni, de úgy, mint még soha, keményen, nem is tudom, hogy az mit jelent, meg azt is mondta, hogy a számba fogja tömni a csunyáját, teljesen oda voltam meg vissza, ez az ember kiforgott magából, vagy mi a fene van vele, pedig nem volt italszaga, az biztos. Aztán úgy csupaszon levágott az ágyra, elővette a nadrágja szíját, azt a jó vastagot és azt mondta, hogy most hurkásra fogja verni a seggem, mert én egy bűnös aszony vagyok és kezdte felsorolni, hogy szerinte milyen bűnöket csináltam, hát, aranyoskám, azok csak aprócska hibák, semmi más, mert van olyan asszony ezen a földön, aki néha nem kapatja oda a rántást? Ugye nincs? És tényleg, fogta azt a szíjat és kezdte verni a seggem, én visítottam, még a könny is folyt a szememből, már azt hittem, hogy sose hagyja abba. Taknyom, nyálam egybefolyt, már engedelmet a csúf szavakért, de még mindig a hatása alatt vagyok. És akkor végre megkegyelmezett, hittem én bolond tik, mert akkor meg hanyattfordított és tényleg teletömte számat azzal a nagy vörös csunyájával, és úgy mozgatta, mintha a pinámat izélné, én meg majdnem megfúttam, mert teljesen a torkomra nyomta, hallottál már ilyet? Aztán, amikor már semmi levegőm nem volt, kirántotta számból és az összes magját a pofámra eresztette. Hallottál te már ilyen borzalmakról, aranyoskám? Mer’ én nem. De hát mégiscsak az Uram.
Mancika mesélte
„Ó, édes Juliskám, de jó hogy látlak. Képzeljed, most meg mi történt. Csak nem hagyott engem nyugodni a múltkori dolog, mérges is voltam nagyon. Hogy gondolja az én Uram, hogy úgy ver engem el, mintha taknyos jány lennék és az apám lenne. No, gondoltam, visszadom én ezt neki valahogy. Aztán valamék este, amikor megin’ megkörnyékezett, persze most csak úgy, ahogy szokott, hogy édes galambom, Mancikám, gyere velem aludni, no akkor én mentem szépen, de ahogy beértünk a hálószobába, gondoltam egyet és azt mondtam neki: figyelj ide, édes Uram, most én gondoltam ki egy jó játékot. Múltkor te, mostan én, ez a tisztesség. No, lesett az csak nagy szemekkel, de vót valami csillanás a szembogarában. No, oszt mondtam neki, hogy gyere szépen, oszt húzd le a gatyádat, kedves, most te fekszel az ágyra, nem én. Tudom, hogy hirtelen haragú ember, eléltem mán vele egy fél életnyit, de ha ad egy-két pofont, hát oszt akkor mi van? Úgyis szokott adni a marhája. Szóval lesett rám azzal a szép nagy barna bornyú szemivel, de csak csinálta, amit mondtam. Olyan engedelmesen feküdt hasra, hogy örült az én lelkem, kedveském. Én meg elővettem a kedvenc fakanalam, és aszontam neki: ide figyelj, ember. Most én számolom le a te bűneidet. És soroltam, soroltam, soroltam, minden riherongya nevét elsoroltam, minden fölösleges pohár pájinkát felsoroltam és így tovább. És ahogy soroltam, mindig csaptam egyet a seggére a fakanállal, hol ide, hol oda, mer ki a fene akarja, hogy felrepedjen a bőre, én kenegethetném, hogy meggyógyuljon. Oszt olyan szép piros lett a segge, hogy öröm volt nézni. Becsületére legyen mondva, tűrte, tűrte, csak néha sziszegett az elején, aztán már persze az ő könnye is folyt és akkor aszonta, bocsáss meg nekem, Mancikám, galambom, tényleg sok bűnt követtem el ellened. No, itt úgy meglágyultam, hogy abbahagytam, mondtam néki, felkelhet, mert kitelt a büntetés. Hát oszt akkor látom, hogy csupa nyálka az a szép lepedő, amit épp aznap tisztán tettem fel. Úgy élvezte ez a pernahajder, hogy még a pinám se kellett neki, hogy kifolyjon a magja. Hallottál má’ ilyenről, édes lelkem? Mer’ én nem. Hajj..aztán, amikor kimentem az árnyékszékre, hogy könnyítsek magamon, mégis olyan lucskos vót a bugyogóm, mint jány koromban, amikor megszorongatta a mejjem …”
A béka már megint csak vartyogott és vartyogott és vartyogott.
A Boszorkány kezdte unni.
– No, ide figyelj, béka! Fura egy béka vagy te. Én tartsam tiszteletben benned a békát, a hímet, és persze a vágyaidat. Mindezt úgy, hogy se a hím-büszkeséged, se a béka mivoltod a valóságban ne sérüljön. Te meg általában az én kéréseimre magasról szarsz. Magadban kurvára lenézel és leminősitesz engem. No mindegy.
– Ezekért a dolgokért akarsz felpofozni?
– Miért gondolod, hogy egyáltalán megemelném a kezem miattad? Hogy én felemeljem valakiért a kezem, ahhoz annak valakinek kell lennie.
– Most is nevelsz.
– Nem nevellek. Azt a békát lehet nevelni, akiben van némi intelligencia és értelem. De az olyan izékkel mint te, csak azt lehet tenni, hogy a Boszorkány megmutatja nekik, hol a helyük.
– Hova helyezel el?
– Ahová való vagy. A talpam alá. És ráragasztalak.
– Azt mondod, hogy egyszer tényleg elhiszem, hogy béka vagyok és nem királyfi?
– Már megint hülyébb vagy helyből, mint más nekifutásból.
Királyfi? Magasságos macskagyökér … Hány csók kellene ahhoz, hogy ebből a nagypofájú, nagymellényű Vartyogiból királyfit csináljon? Nincs a földön annyi.
A Boszorkány letette a tenyeréből a földre a békát és lassan álomba szenderült. Holnap is lesz nap. Az utolsó gondolata az volt: A felemelt kezet is ki kell érdemelni.
A legeslegutolsó gondolata pedig ez volt: ez a béka is épp ugyanolyan, mint a többi. Mint ahogy én is ugyanolyan boszorkány vagyok, mint a többi. Mesealakok vagyunk.
De nem csodalények.
mire vége van
áll és nem tudja, hogy mi lesz
feje körül dögkeselyűként
kés-szárnyű szörnyek kerengnek
egyre közelebb, egyre közelebb
a rettegése már cseppekben üt ki a bőrén
szilárd golyócskák, legurulnak lassan
míg végül az első kés-szárnyú szörny
meg nem érinti az arcát a pengével
borotvaéles, azt hitte, jobban fáj
kiserked a vér
felemeli arcát a szörnyek felé
és azok jönnek, csak jönnek
egyre többen, kés-szárnyú gyilkosok,
mik megszabadítják az élettől
ahogy csordogál a vér, csökken a félelem
mire vége van, már nem érez semmit sem