Könyvtámasz is lesz egyszer belőle
Mindig van egy pont, ami után már a felfelé út következik. Amikor a „kapcsolatfüggőség” vereséget szenved az énvédő mechanizmustól és minden kezd jobb lenni.
Ez akkor van, amikor észlelem, hogy az utak megint szétváltak, egyre távolodnak, és egyre halkabban lehet hallani a másik szavát.
Soha nem fölrdrajzi távolság függvénye volt. Most is ez van.
A tegnap délutáni álom és a mai is már ezt jelzi. Tegnap ott anyámmal valahol Olaszországban abban a gyönyörű belső udvarban, ahonnan a házak kapui nyíltak. És ahol észrevettem, hogy minden tele van nyíló rózsaszín virágokkal, és a levegő az illatuktól terhes. „Nézd, anya, micsoda virágok …” Anyám körülnézett és ő is felfedezte végre a szépet …
Ma egy élet szétrombolása, aminek végig tanúja voltam … Itt is színek, most a földieper bíborpirosa. Mielőtt a víz a semmibe mosta volna őket, vettem egy szemet. Ízetlen volt. Szép, de ízetlen. Egy harapás után eldobtam. Aztán egy alak, aki valami kapcsolótáblánál – a mozgása tele indulattal – kitörölt hangokat az életéből. És a kérdés. „Most leromboltam mindent, amit eddig fontosnak hittem. Akarsz az lenni, aki valami újat épít velem?”
És én igent mondtam. Még emlékszem a csókja ízére.
Rövidesen újra kell raknom a rendszert. Már eddig sem ártott volna. De még vártam. Már nem sokáig fogok várni.
Aztán majd az is eljön, hogy egyszer kihozom ide a könyvet a mosógépről és a laptop esténként könyvtámaszként fog szolgálni. Olyan sok könyvem van. És nagyon régen nem olvastam már őket. Több évre való szórakozás hever a polcokon.