Kozmás puding
Tíz perc realitás sokszor felér egy perc örömmel.
Egyszer ezt mondta nekem egy pasi: „Gyere el, legfeljebb szeretkezünk egy jót. Pár perc röpke öröm.”
Nem mentem el. Nem pár perc röpke örömet akartam, hanem évek realitását, évek boldogságát.
Később megkaptam vele az éveket. Örültem, hogy nem a pár percet választottam.
Most is örülök, hogy visszagondolok erre a választásra. Mert az évek boldogsága is elmúlt később.
Ha a pár perc örömet választottam volna, azóta is sajnálnám, hogy az a pár perc elmúlt és nem ismételhető. De nem azt választottam. És rájöttem, hogy még az évek boldogsága sem biztos, nincs rá semmi garancia. Igy most örülök, hogy azok az évek elmúltak.
És nincs min sajnálkoznom.
Jól döntöttem.
A carpe diem huncut csibész. Becsapja az embert. És szomorúságot hagy maga után. És azt az érzést, hogy mi lett volna, ha nemcsak pár perc öröm lett volna. Ha visszagondolnék rá, mindig szomorúság, sajnálkozás lenne bennem.
Most öröm van, hogy vége lett.
A puding próbája az evés. Nem a kóstolás. Ha nem jól keverik, a teteje még finom, de az alja már lekozmált.
És nincs vacakabb a kozmás pudingnál.