„most már folytatnunk kell”
„most már folytatnunk kell”
az az álom
napokig nem fogja feledni
az ismeretlen-ismerős férfival, egy hajón, sétahajó, asztalok, idegenajkú társaság
körülöttük a tömeg nyüzsgő és hangos magánya
csak ketten
a hajó kicsit megbillen a vízen
a testek is követik a mozgását
a nő arca a férfi nyakánál
túl intim, el is húzza a fejét
de az a pár másodperc … az is elég
mindketten tudják, történt valami
közöttük
a férfi ránéz és mondja
„most már folytatnunk kell”
és mosolyog
gondolkodik, hogy megtartsa az álmot
vagy kisöpörje az agyából
nem tudja eldönteni
még
Békák mindig lesznek
A Boszorkány egy reggel arra ébredt, hogy elégedetlen. Pedig ilyen nagyon ritkán szokott lenni. Kezdte magában sorolni, mik lehetnek ennek az érzésnek az okai.
Mindene megvan, szép kis kunyhója az erdő mélyén – igaz, hogy más egy düledező romhalmaznak látná, de nem baj, ez az ő otthona és szereti.
Tavasztól nyárig begyűjtötte a varázsláshoz szükséges kellékeket erdőről, mezőről. Elég lesz a következő rügyfakadásig. Annyi bájitalt, bódító löttyöt, ravasz hatású kencét csinálhat, amennyit csak kedve tartja.
Ott vannak a polcon már az olvasnivalók is kikészítve a hosszú téli estékre.
Miért érzi ezt az elégedetlenséget? Mi hiányzik akkor …
Szégyen, nem szégyen … az a lökött, nagypofájú, nagymellényű békája hiányzik, Vartyogi.
Persze vannak más békák is, szakajtóba szedhetné, ha kimenne az ajtója elé.
De Vartyogit már ismeri. Még talán kedveli is valamennyire.
Már majdnem belekiáltott a Nagy Semmibe. „Béka? Merre jársz?” – de azán meggondolta magát. Majd. Még vár. Hogy mennyit, nem tudja.
Hogy esélye van arra, hogy ezzel a várakozással elveszti? Persze.
De akkor nem veszített semmit. Nincs mit sajnálnia.
Békák mindig lesznek.
A Boszorkányok már csak ilyenek
A Boszorkány fázósan összehúzta magán a nagykendőt. Hidegek már az éjszakák … Dobott egy darab fát a tűzre. És Vartyogi suttogásán gondolkodott a Nagy Semmi túlsó végéről. Már megint úgy tesz, mintha ő akarna kegyet gyakorolni velem – gondolta magában mosolyogva.
– Talán bármit kérhetsz tőlem ha sikerrel jársz… – sutyorogta a béka.
– Tudod, hogy semmit nem fogok kérni … – volt a Boszorkány válasza.
– Abban ne legyél biztos. Nem tudod mit hoz a jövő.
– De biztos vagyok. Nem a jövőben, hanem magamban. Elhatároztam, hog sose kérek tőled semmit. Tartom is.
– Lehet hogy úgy lesz.Ki tudja?
– Én. – A Boszorkányokat nem igazán lehet megrenditeni, kisbarátom – meregett magában, – főleg ha megfelelően erős az akaratuk …
– Illetve már jó párszor parancsoltál a testemnek. Ez már tényleg nem kérés.
– Ha én „kérek”, azaz uralkodom a tested fölött, azzal adok is. Neked örömet.
De Nekem semmi nem kell.
– Tényleg a Bdsm művésze vagy. Úgy tudsz elvenni, hogy az nekem perverz élvezet lesz.
– Ha Én elveszek valamit, kétszer annyi jót adok helyette cserébe.
Vartyogi törte a fejét, hogy mivel tudná mégis a saját javára forditani a beszélgetést … és ezt találta ki:
– Bele tudsz abba gondolni, hogy milyen dolog tőlem hogy azt kérjem … idomítsál a magad hasznára?
– Bele. Ez egy könyörgés.
– Szeretnéd, hogy könyörögjek érte?
– Épp azt csinálod, csak nagyképűségnek álcázod.
Ej, béka, béka … még mindig nem hiszed, hogy keresztül látok rajtad. A Boszorkányok már csak ilyenek.
Nem mindegy, hogy minek mennyi az ára
Reggel arra ébredt a Boszorkány, hogy mindene be van rozsdásodva, mintha nem is Boszorkány, hanem a Bádogember lenne. Pedig az más mese …
Elővette hát a legerősebb, kobrakígyó mérgéből készült kencéjét – saját maga csinálta, a Boszorkányok gyakorlott mesterek a kígyók fejésében, kis kígyó, nagy kígyó, megfejnek ők mindent, ha épp olyan kedvük van – és azzal telt az ideje, hogy bekenegette a fájós részeket.
Közben, talán nem is véletlenül a suttogás vége járt az eszében.
„Ezt leginkább tekintsd elismerésnek tőlem. Lehet hogy túl fantasztikusan hangzik, de Te tudsz embert idomítani.” – folytatta a béka.
„Nevelni, kishusom.”
„Neked milyen lenne az ideális szolga? Illetve engem milyenre kívánsz nevelni?”
A fene essen a hülye kérdéseidbe, béka – mérgelődött a Boszorkány.
„Nem tudom. Ez nincs megfogalmazva bennem.”
„Milyen lenne egy masszírozó szolga? Aki nem szólalhat meg, csak a parancsodra masszírozna téged ott és úgy, ahol óhajtod. Amid fáj, nekinyomhatnád a szolgád testének, aki önmagával csillapítana neked.”
„Hmmm …”
„Szerinted kész vagyok egy ilyen szolgálatra és izgatna is engem?”
Már megint kezdi a kérdezgetést. Egyszer annyira fel fog bosszantani, hogy mérgemben királyfit csinálok belőle … és aztán majd se békacsajok, se boszorkányok nem néznek rá. Kereshet az emberek között nőt magának. A tartós eredménye úgyis nulla lesz …
„Hát ezt csak te tudod” – mormogott magában kelletlenül.
„Én tudom a választ. De Te mit gondolsz?”
„A válasz: igen.”
„Kaptál valaha ilyet az életben?”
„Nem”. – No mi van, kisbarátom, kezdődik ismét az öndicséret? Belőled nagyon jó kereskedő lenne, béka … eladnád a babakelengyét vásárlónak még a koporsót is, mert rábeszélnéd, hogy milyen előnyei vannak …
„Szeretnél ilyen szolgát használni?”
„Igen.” – ki az a barom, aki nem szeretne egy ilyet, latolgatta magában a Boszorkány a lehetőségeket, majd azt gondolta, hogy csak az nem mindegy, hogy mi az egésznek az ára … Már három királyfival ezelőtt sem hitt a békák önzetlen odaadásában.
„Fogsz neki parancsolgatni, ki fogod őt használni?”
„Lehet … Jó éjt, béka.”
Szélfútta levelek
Némi szellőztetés ilyenkor is kell, ezért a Boszorkány pár percre kitárta a kunyhója ajtaját. A huncut szél persze rögtön leveleket sodort be.
Mielőtt felsöpörte volna, elolvasta az egyik levélre írt üzenetet.
„Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz a békával.”
Hát arra én is – nevetett magában. És kimondta a mantrát, ami már sok helyzeten átsegítette:
„Majd a Sors kiforogja.”
Ahol tétova az egész világ
Ha szeretné, könnyebb lenne.
Ha nem szeretné, könnyebb lenne.
De ez az egész a szeretem és nem szeretem közötti senki földjén van, ahol a kimondhatatlan gondolatok, érthetetlen érzések lakoznak.
És ahol néha tétova az egész világ.
Bármelyik véglet könnyebb lenne. Átlátható és kezelhető.
Szemek a tükörszilánkban
A Boszorkány egy reggel belenézett a csorba tükörszilánkba, amit egyszer az erdőt járva talált valahol, és úgy gondolta, felveszi, hazaviszi, jó lehet még valamire.
Azt látta, hogy mély barázdák vannak a homlokán és a szája körül. De a szeme környéke kisimult. Hová lettek onnan a ráncok? Nem lesz jó ez így.
Elővette a varázstudományát és feloldotta a Nagy Semmin való átjutás tilalmát. Majd megszólitotta Vartyogit.
– Figyelj csak, béka. Van egy kis problémám. Hosszú ideje morcos vagyok, szomorú és keserű. Elfelejtettem már, milyen a nevetés. Eltűntek a ráncok a szemem körül. Ha van kedved, most át tudsz kelni a Nagy Semmin. De van egy feltételem. Fel kell vidítanod engem.
A béka összekapta magát és nekiindult, átkelt a Nagy Semmin, bekopogott a kunyhóba. A Boszorkány a tenyerébe vette, nézte a régen látott csillogó szemeket és hallgatta a béka brekegését. Vartyogi csak brekegett, brekegett, közben néha kidüllesztette a mellét, mint aki tisztában van önnön fontosságtudatával. A Boszorkány csak hallgatta, hallgatta, noha tudta, hogy a béka épp most próbál lyukat beszélni az oldalába, de nem bánta. Mert közben gyönyörködött a csillogó szemekben, amik rajongással néztek rá.
Amikor Vartyogi azt ecsetelte, hogy ő milyen tökéletes béka, végre nevetni kezdett. És érezte, hogy lassan újra megjelennek a sugárirányú ráncok a szeme körül.
Visszakapta a nevetőráncait.
Juharlevelek
A Boszorkány megint egyedül üldögélt a kunyhója mélyén. Fázósan beburkolózott a nagykendőbe. Már éppen kezdte magát sajnálni, hogy egyedül van, amikor a fekete macska beugrott az ablak kis résén. Szivesen mondta volna, hogy az ő macskája, de ez nem lett volna igaz. Egy macskát nem lehet birtokolni, nem lehet kisajátitani. Igy csak úgy nevezte magában, hogy a Macska. Mindenféle birtokos szerkezet nélkül.
A fekete macska ránézett a Boszorkányra, olyan mindent tudó szemmel. És akkor a Boszorkány meghallotta a macska gondolatait …
„Érzem, hogy megint készülsz sajnálni magad. Nem unod még? Hiszen nem vagy magányos. Én is sokszor eljövök hozzád, amikor az élet engedi. És beszélgetünk a gondolatainkkal. Sok-sok órát. De van neked egy még jobb társad. Aki mindig veled van. Önmagad. A legjobb társaság. Tiéd a végtelen gondolkodás szabadsága is. Bejárhatod vele az egész világot, megnézheted az összes csodát, és még ki sem kell mozdulni innen, ha nem akarod. Miért is sajnálod akkor magad? Nincs jobb dolgod?”
Ezzel felugrott a Boszorkány ölébe, kicsit hozzátörleszkedett, de már ment is tovább. A macskák szabad lények. Az ajtóból még visszanézett a Boszorkányra és rákacsintott.
A Boszorkánynak meleg lett a szive. És visszakacsintott a fekete macskára.
Amikor a macska már messze járt, mert a macskák már csak olyanok, hogy szeretnek szabadon kószálni (lásd Rudyard Kipling A magányosan sétáló macska … ja kérem, a Boszorkány nemcsak irni szerette a történeteket, hanem olvasni is), kinézett a világra a homályos ablakon.
És látta, hogy a szél juharleveleket sodor.
Vége a mesének.
Csak egy megkopott hárászkendő a szék öblében
Itt a tél. A Boszorkány tudja, hogy lejárt az ideje. A Boszorkányok sem léteznek örökké. Fázósan összehúzza magát a nyikorgó, ósdi székben és végiggondolja az életét.
Szép volt, mint minden lét. Meg kell őrizni a szépség emlékét. És kisöpörni mindent, ami próbálta elrontani ezt a tökéletes érzést.
A lehetetlenségek kivánó másikat is ezek közé sorolja már. Az a béka nem szubmissziv. Hanem fetisiszta. Nem az egész volt fontos neki, csak egy-egy rész. A láb, a kéz, és persze az agy … Az ember, aki ezeket birtokolta, az elhanyagolható …. „Elmész te a sunyiba, béka” – volt az utolsó gondolat.
Álmosan lecsukódott a szeme. És egyre kisebb lett a székben. Egyre kisebb és kisebb, a végén már semmi nem maradt belőle. Csak a megkopott hárászkendő a szék öblében.
Fennről fényes szemek nézték a csendes agóniát.
Türelmesen figyeltek.
A szemek tulajdonosa tudta, hogy egyszer úgyis el fog jönni az ő ideje. Az ilyesféle fekete madarak türelmesek. Tudják, hogy az Idő végtelen.
Most leszállt a már-gazdája-nincs öreg szék karfájára, félrefordított fejjel megnézte és annyira nem tetszett neki, amit látott, hogy felborzolta egy pillanatra éjsötét tollait.
„Holnap lesz a napja, hogy ezt az ósdi vacak széket kidobom innen” – károgta. „És veszek egy újat, egy kényelmeset. És persze jobbat. Megérdemlem. Fekete lesz, mint az én tollam. Azt is mondhatom, hogy főnöki szék lesz. Fekete ördögnek fogom elnevezni. És két repülés közt imádni fogom a kényelmét.”