festett hajnalon

az éjjel
megint találkozott
a kés-szárnyú szörnyekkel
körülvették
egyre közelebb és közelebb
ült, mellében és lelkében
a halál félelme
feketére festette a hajnalt
hess innen, szörnyek
még nincs itt az idő
még dolgom van
csak pár év, többet nem kérek
aztán már jöhettek

——————

ajtó, szoba, ajtó, szoba

amikor a tűz égette, akkor volt ilyen. fogókkal tépték a bőrét, a húsát. és a leszaggatott apró darabokat szétszórták a világban

nehogy valaha módja legyen újra összegyűjteni és felépíteni azt, ami volt, aki volt

ezzel elveszett a múlt. nem nyúlhatott vissza az időben, hogy támasztékot keressen magának

csak egy útja maradt: előre.
mindig csak előre

az élet olyan, mint szobák sorozata egymás után. ajtó, szoba, ajtó, szoba. és igy tovább
egy ajtót becsuk. és nyitja a következőt
mindig csak előre

azóta ezt az utat járja

——————

Victoria Steampunk

A hatalmas fa nagyon különleges helyen nőtt. Valaha egy apró mag telepedett meg a romos vár nagytermének földdel felszórt padlatán. A mag kikelt, a csemete nőtt, a hiányos tetőzet résein behulló eső táplálta, a beszűrődő napsugarak éltették.

Magasra nőtt. A vén varnyu kedvenc helyévé vált üldögélni a fa tetején. Vártorony és mégis természet. Épp neki való.

Utóbbi időben a portyázásai alatt érdekes dolgokat talált, órarugó, pici fogaskerék, ilyesmik. És persze csipkék, néha szakadtak vagy színehagyottak a múló időtől. De neki tetszettek, s egyedi öltözéket kreált belőle magának.

Megigazította felborzolt tollait, hogy még borzasabbak legyenek. Imidzs váltás következik, döntötte el. Új imidzshez új név jár. Mi is legyen az?

Victoria Steampunk. Tökéletes.

—————

a Nap néha éjszaka is ragyoghat

nemsoká megint itt lesz az a nap, az „évforduló”, de talán a „sorsforduló” sokkal jobban illene rá, amikor a gyűlölet és az öröm egybeforrott mámorban tobzódott, sokkal több volt benne az öröm és még most is tart, a gyűlöletet már rég elfújta a szél

és amikor minden lezajlott, csak egyet lehetett tenni, szerezni egy üveg jobbfajta pezsgőt, kibontani és azt mondani, hogy gyere, kivételesen igyál velem egy kortyot, koccintsunk. mert ez a perc megérdemli

mert végre vége

elgondolkodik, hogy melyik volt a nagyobb öröm. amikor jött, vagy amikor ment? magának minek hazudjon az ember?
öröm volt, amikor jött, felhőtlen, szinte gyermekies.
öröm volt, amikor ment, már a felnőtt ember öröme, mert elvonultak a felhők

és azon az éjszakán újra felragyogott a Nap

——————–

Ahová való … Son of a bitch

Nem tudok aludni, felkeltem, olvasok.
Tara Sue Me: Az alávetett.

Ez is egy trilógia és a csaj korábban írta, mint az a másik liba (azaz okos asszony, aki tudta hogy lehet vastag pénzt keresni himmi-hummi BDSM sztorik írásából, csak azért libázom, mert nagyon keserű a szőlő …).

Még az elején tartok, de valószínűleg olvashatóbb lesz számomra, mint a szürke. Mert az annyira bugyuta szövegezés volt, megfejelve egy még katasztrófálisabb fordítással, hogy a huszadik „szent Mózes” indulatszó után feladtam és falhoz kentem a könyvet.

Az első közös hétvége után a pasi (sármos, magas, kisportolt, kőgazdag üzletember … miért nem lehet egyszer egy tök hétköznapi küllemű és státuszú fazonról írni? … ja… úgy nem lesz bestseller) döntést kér a csajtól: akarja-e viselni a nyakörvét, vagy nem?

Hmm. Legalább ne hajnalban olvastam volna ezt a részt. Amikor csend van körülöttem, és sokkal élesebbek az emlékek. Fájóan élesek.

Mert eszembe juttatott valamit. Pár éve történt. Egy férfi, magas, sármos, aki megkérdezte tőlem, hogy mit szólnék egy nyakörvhöz. Amit akár a mindennapokban nyakláncként is viselhetnék. A Shanalogic-tól. (Vajon minden csajának-szubjának onnan rendelte? Mert átnéztem akkor a weblap kínálatát és volt egy, ami ismerős volt … hiszen épp olyat láttam a szubja-csaja-szeretője nyakán …)

És én akkor marha boldog voltam.
És én marha … akkor boldog voltam.
Mert szerettem. És az a nyakörv .. nagyon vágytam rá.

Persze, hogy örömmel igent mondtam a nyakörv-láncra. Legközelebbi találkozáskor megkapom.

__________

Soha nem kaptam meg.

És egy rohadt szó indokot sem, hogy miért nem. Mintha az a kérdés el sem hangzott volna.

Azóta még jobban utálom, ha átbasszák a fejemet.

__________

Mindjárt öt. Nincs már értelme visszafeküdni. Kávézzunk.
És ezt a hajnali emlékmorzsát (is) kisöpröm a szemétbe. Ahová való.

Nem csalódottság van bennem. Az már elmúlt. Hanem a düh. Kristálytiszta és éles. Mint egy csorbára tört üvegdarab a kézben. A szava-nem-tartó semmiházi ellen.

Son of a bitch.

———————-

ez az a perc

épp olyan …

mint amikor az ember azt álmodja, hogy sír, kétségbeesetten, szive szakadtáig
aztán felébred és konstatálja, hogy szerencsére csak álom volt
a könnyeket azért kitörli a szeméből

ez az a perc, amikor egy csöpp szomorúság vegyül az öröm tengerébe
a tenger kicsit sós
a szomorúság kicsit édes
ez az a perc

———————

Tűk a testben

tű
tűk
soha nem látott még tűt a bőrében, a húsában … csak úgy …
végignéz magán és megdöbben. mint a tűpárna. mindenhol csak tűk. kicsik és nagyok, felszínesen és mélyen, vegyesen
mi legyen. kihúzza? sikerül?
megpróbál egyet, ami csak úgy fityeg, alig ér be a bőr alá
kihúzza
kihúzná csak
engedetlen tű. ahogy hozzáér, mindjárt mélyebbre szalad. szinte tövig a húsba

most mi legyen?
éljen így? tűkkel a bőrében?

megnézi magát mégegyszer
de hisz ezek nem is tűk, a kurva életbe

hanem tövisek
a kurva élettől

hát akkor maradjanak
az élet ellenében nem lehet harcolni

viselni kell

ismét végigszemléli lukacsosra lyuggatott testét
vagy lelkét?
nem is olyan csúf
és minden tövis egy-egy bizonyíték,
hogy eddig minden szúrását az életnek

elviselte

és megbocsátó szeretettel végigsimítja
minden tövisét

2016.09.12.

————-

Egy bottom lamentál csak, semmi más

A szadomazo borzasztó egyszerű dolog. Kell hozzá egy szadista és a mazochista. A szadista a fájdalom okozását élvezi, a mazochista pedig a fájdalmat. És valahogy ezt a két érzést képesek jó esetben összekapcsolni az orgazmussal, vagy magát a fájdalom okozását (ennek az élvezetét), illetve a fájdalom érzetet képesek orgazmussá konvertálni. MÉg az is lehet, hogy ez nem az a bizonyos fizikális orgazmus, hanem valami olyasféle, amit sokan agyi orgazmusnak neveznek. Ha élvezetet okoz és kielégülést, az nagyon jó dolog.

A Ds-ben a fájdalom elviselése és okozása számomra leginkább egy eszköznek tűnik, nem másnak. És még nem is igazán „szép” eszköznek. És meglehetősen értelmetlen eszköznek.

Most olvastam valami ilyesféle fogalmazást – direkt nem nézem meg pontosan, anélkül irom ezt a blogot, mert nem szánom senkinek és senki ellen, mindössze lamentálok magamban a dolgokon – , hogy miért üt meg egy férfi egy nőt a Ds-ben … és miért az a megfogalmazás, hogy kettejükért teszi. Vajon hogy lehet ezt érteni? Ők is élvezik a fájdalom okozását és viselését? Vagy úgy teszik a dolgukat, hogy ezt a részét nem élvezik? Akkor miért teszik?

A valaha volt mazochista énem a szadomazót érti. Hisz én is ilyen voltam, a fájdalmat össze tudtam kapcsolni azonnalosan a szexuális élvezettel.

De azt nem tűrtem volna, hogy valaki enélkül próbáljon kezet emelni rám.

Képtelen lettem volna bármi ideológia szellemében fájdalmat elviselni, ha az nem jelent nekem közvetlen szexuális örömet.
Ez is csak egy újabb adalék ahhoz, hogy a büdös életben nem voltam szub.
Sok éve olvasom a szubok írásit. Értem a szavakat, a mondatokat, mert az anyanyelvemen írnak.
De nem értem a bennük lévő érzéseket, a motivációt erre az egész „fölösleges” fizikai szenvedésre.

————–

foglalkozz velem

olvasok, olvasok és az az érzésem, hogy már ismerem a szavakat, visszaköszönnek a mondatok a teljes értelmükkel vagy épp értelmetlenségükkel együtt

odaszólnak nekem: szia, helló, hogy vagy. én meg bólintok, mint régi ismerősöknek – akikről néha már azt sem tudom, honnan ismerem őket, csak azt, hogy találkoztam már velük … – és válaszolom szép udvariasan, hogy ó, köszi, jól és majdnem azt mondom, hogy de régen találkoztunk ..

de mégsem mondom

mert ekkorát nem akarok már hazudni

hisz nap mint nap odaköszönnek nekem

csak az írói „álnevek” mások

de ugyanazok a szavak, a gondolatok, a puffogó frázisok. pedig mind úgy illegeti magát, mintha vadonatúj lenne. és a mórikálásában az van: gyere, olvass, olvass. és dicsérj és nyomj egy lájkot. vagy húzz le a sárga földig, ha kedved van, mert csak az a lényeg, hogy foglalkozz velem

——————

Summantás a kiváncsiak között

A Boszorkány valamelyik koraőszi este, amikor már kicsit hűvös az idő és fel kell venni a nagykendőt – öregek már csontjai és fázósak ott fenn a magasban – seprűjére kapott és elrepült a boszorkányok, manók, elfek, tündék és varázslók éves találkozójára.

Eszegettek, iszogattak, beszélgettek, eszmét cseréltek … és persze kíváncsiskodtak, ki hogy, mint és hogyan él. A varázslófélék már csak ilyenek.

Őt leginkább a békákról kérdezték. Hisz tudták róla már vagy ezer és egy éve, hogy azok a gyengéi. „Van-e most békád, Boszi?”

Mit mondjon? Mert a kunyhó mostanában béka-mentes övezet. Csak ő meg a fekete macska lakják. De a kérdést hallván eszébe ötlik Vartyogi a Nagy Semmi túloldalán, ahogy suttog és suttog bele a világba, hátha a szél elviszi a hangot a Boszorkány kunyhójáig. Persze hogy elviszi. A Nagy Semmi hatalmas terület, talán nagyobb, mint az egész világ … de nem azért Boszorkány a neve, hogy meg ne hallaná még ilyen messzeségből is a hangot …. persze csak akkor, ha meg akarja hallani.

Mit mondjon? Van béka vagy nincs béka?

Végül hosszas gondolkodás után – lehetett az egy másodperc fele is, no igen, a Boszorkány nagyon gyorsan tud gondolkodni … – diplomatikusan és kedves mosollyal az arcán – ó, drága macskagyökér, hogy útál mosolyogni … ilyenkor minden bibircsók és szőrszál mintha sokszorosára nőne az arcán … nem, nem a szépség vagy a csúnyaság zavarja, mindössze nem mosolygós fajta, szivesebben morcos, az jobban illik hozzá, mint egy műmosoly – annyit válaszol: „Most béka-szingli vagyok.”

Hogy ebből mennyi igaz és mennyi nem?

Hát azt csak a Boszorkány tudja. De a valódi választ megtartja magának.

————–

Mi lesz a vége?

Latolgatja mások életének esélyeit, reményeit …

Vajon mi lesz a vége? Robban az egyik és borít … vagy ráun a másik, és elküldi.
Vagy boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Lehet, bár ebben hisz a legkevésbé. Mint a mesében, ugye?

Eszébe jut az alapmű, a szennyes mocsok, amit még az is lehet, hogy szatíraként írtak … Mert mi a neve a nőnek? O. Vagy nulla …
O jó szub volt. Jó nagy marha. Eltűrt mindent, megtett mindent. És a végén az a geci pasi kitette a szűrét.

Meg is érdemelte.

—————–

Oldja meg

Egyszer volt egy kedves úr, aki igen hamar leíra nekem, hogy mit tenne velem. (Pedig nem is kérdeztem.) Á, semmi különös, csak a szokásos: szopatás, baszás, tágítás, öklözés, ilyesmik. És persze, amit én szeretnék, mert nincs tabu.

Valami ilyesmit válaszoltam rá (hadd élvezkedjek már én is egy kicsit).

‘Nincs tabu?

Nos, Én kikötnélek az asztal lábához. A kezedet hátrabilincselném persze. Épp annyi mozgástered lenne, hogy az eléd lökött kutyatálból ihass és ehess. Persze nem válogatnám neked szét az enni és innivalót… az étel és italválaszték kitalálásánál igen nagy a fantáziám. És teljesen biztos lehetsz benne, hogy felhasználnám hozzá a saját […].

A fenyités legkedvesebb eszköze számomra a fakanál. Nagyon gyorsan véresre lehet verni vele bárkit.

És hogy ne und magad és ne mondd azt, hogy nem szórakozhatsz, tisztára nyalhatnád a cipőm talpát. Persze csak akkor, ha jól viselkedsz.’

Aztán elgondolkodtam, hogy mindebből én semmit nem tudnék megtenni.
Majd még jobban elgondolkodtam, és kiszelektáltam azt, amit igen.

Természetesen minden gond nélkül ki tudnám kötni és megbilincselni. Egyet-kettőt rá tudnék húzni a hátsójára a fakanállal, de semmiképp nem erősen. Nem vagyok szadista. Inkább csak olyan jelzésértékűen. A kutyatál is oké, de az biztos, hogy nagyon gondosan elmosnám előtte. Még ha könyörögne, akkor sem egyeznék bele, hogy a cipőm talpát nyalja, mert az nem tiszta. Az nem emberi szájba való.

A földre rakott tányérba normális és finom, embernek való ételt tennék. Természetesen.

De evőeszközt nem kapna hozzá.

Oldja meg.

——————

Dáma, mint verbális tuning

Ez a Vartyogi imád túlozni, és a verbális túlzásaival önmagát tuningolja.

Erre a megállapításra jutott a Boszorkány, és nehezen állta meg, hogy ne tépje a haját. Vigyázni kell arra a maradék pár szálra. Kevesebb van már, mint bibircsók az orrán.

Magasságos macskagyökér ….

Apropó, tudja valaki, hogy milyen penetráns szaga van? Mármint a macskagyökérnek. Mintha egy század katona egyhavi folyamatos gyakorlatozás után egyszerre vetné le a bakancsát egy zárt helyen. A Boszorkány sokáig aggodalmaskodott, hogy büdös a lába. Hát most már nem fog. Az a láb rózsaillatú. És akinek mégsem tetszik, azzal majd megszimatoltatja a macskagyökeret. Térdenállva fog könyörögni a lábáért.

Hol is jártunk? Igen, a verbális tuningnál. Valamelyik este a béka olyasmit suttogott a hűs levegőbe a Nagy Semmi túloldaláról, hogy:

„A törékeny kezű, finom, visszafogott dáma…”

Ne sértegess, béka. Egy Boszorkány nem volt és soha nem is lesz dáma.
Én büszke vagyok a boszorkányságomra. Dáma akárki lehet. Csak viselkedni kell tudni hozzá. Amit én nem tudok. Csak varázsolni.
De azt nagyon …

—————–

kudarc

megpróbálom összedobálni a szavakat

töredezett foszlányok, amiben még morzsányi nyoma se legyen bármi értelemnek
hogy okosnak és kellően elvontnak tűnjek

nem sikerül
kudarc az egész
mert leirok két sort és azon veszem magam észre, hogy még akkor is megtelnek a szavaim értelemmel és valós mondanivalóval, ha nem akarom, ha ellenállok

és még abban sem reménykedhetem, hogy talán nem fogják megérteni …
kudarc
ami ellen nincs orvosság

—————

Egy szívvel élünk

Egy szívvel élünk, egy szívvel szeretünk …

Hány fér bele? Szeretetből persze sok. Mert sokféle szeretet van a világon.
De hány partnerkapcsolati „szeretet” fér bele?
Amennyit az ember erkölcsisége elbír …
Amennyit a partnerei elbírnak. Főleg, ha kiderül …

Egy férfi szerethet-e két nőt egyszerre? Persze.
Csak NE én legyek az egyik. Volt már benne részem. Nem akarok második lenni.
De első sem.

Az egy akarok lenni. Amíg tart.
Ha már nem tart, és bennem is elmúlhat persze, akkor intsünk búcsút egymásnak.
A párhuzamos játék nem az én asztalomra való.

Egy szívvel szeretek, egy szívvel élek.
Nem hiszem, hogy másnak több lenne belőle.

—————–

Csemegék

… avagy hogy verjük a más farkával a csalánt a blogvilágban.

Évekig volt publikus blogom egy azóta már megszűnt blogrendszerben. (Egyáltalán nem) büszkén mondhatom, hogy ott az botrány-blognak számított. Mert nyilvánosan éltem benne a magánéletem, természetesen BDSM-estől, mindenestől.

Persze, hogy csapatosan jöttek. Olvasók, hozzászólók. Körülbelül 30 százalék azért jött, hogy még a keresztvizet is leszedje rólam. A másik 10 százalékban volt irántam némi szimpátia, és minden obszcén vagy csak simán botrányos bejegyzésem után is igyekeztek nem meglátni a lepra-foltjaimat.

A többi, azaz a nagyobb rész csak kíváncsiskodni jött. És élvezni a balhékat.

Hónapok kellettek, hogy meglássam és felismerjem az emberek valódi szándékát: itt egy balek, kiszolgáltatja magát, még a kritikát is jól bírja, soha nem használ komment moderációt, nála bármit lehet írni … nosza, verjük hát az ő (virtuális) farkával a csalánt, keverjük még habosabbra az amúgy is nagy szart, mert ott lehet.

Akkor töröltem a blogomat. Mindent. Meguntam, hogy nem vagyok más, mint egy nyomorult kis létrafok a blogvilág ismertségi létráján való felkapaszkodáshoz … másoknak.

És nem is én érdekeltem őket, tisztelet a nagyon minimális kivételnek. Hanem a botrány, a balhék. Vagy belefolytak, vagy csak távolról biztató „nézők” voltak, akiknek az volt az élvezet, mikor látták, hogy a hozzászólásokban emberek csépelik egymást virtuálisan és néha odalöktek egy-egy biztató „üsd-vágd-nem-apád”-ot.

Amikor eltelt egy idő, újra nyitottam blogot. Leginkább szép fotókat, természeti képeket, vagy az általam annyira kedvelt vintage dolgokat osztottam meg a világgal. Néha egy-egy verset, sajátot, másokét.

Hát … néha volt pár ember, aki arrajárt …

Szép, nagy, kerek tanulság.

Akkor fogadtam meg, hogy az én blogjaimban nem lesz több nyilvános sorozat-balhé. Ha a posztom egy csöppet is okot adhat rá, akkor lezárom.
Ha nem olvas senki, hát nem olvas. Értem, miattam jöjjenek. Ne a balhé és a nyilvános habverések kedvéért.

Verjék más farkával azt a csalánt.