Éppen fésülöm a blogot, venném be a reggeli bogyókat, mikor csöngetnek.
Persze hogy abbahagyja a csengés, mire odaérek. Reumás csiga győzne. De már hallom, hogy másik lakásba is csengetnek. Kinyitom a lakásajtót, két nő áll az utcán, jól öltözöttek.

Kiüvöltök, hogy engem keresnek? Bólintanak, hogy igen.
No akkor mondják meg a nevem – ez már még hangosabb üvölés. Szerintem már a harmadikon is hallják. Leszarom.
Persze, hogy nem tudják a nevem.
És most jön a leghangosabb üvöltés, amiben közlöm, hogy gőzük sincs, ki vagyok, mert már más lakásnál is bepróbálkoztak utánam. A végén még megkérdezem, hogy hivjam-e a rendőröket, vagy mennek maguktól.
Na erre elhúzzák a belüket.

Valamelyik szekta. Engem nem érdekel, hogy melyik van közülük hivatalos vallásként elismerve államilag. Éljék a hitüket, csináljanak, amit akarnak. De kéretlenül ne csöngessenek be hozzám. Nem csípem az ilyen csöngetős, erőszakos téritőket. Úgy üvöltöttem, hogy ha lenne negyedik emelet, még ott is hallották volna.

Na ezért jobb a római katolikus vallás. Isten a lelkemen szokott bezörgetni, nem a csengőt nyomja.