Nem is tudom,
hogy került elő ma ez a szám. Mull of Kintyre. Csak úgy, hogy megint csesztetett, hogy tegyek már be valami zenét, ne mindig a Face-en játsszak, mert az a zene már az agyára megy. Arra sem emlékszem, hogy kinyitottam a Youtube-ot. Arra meg végképp nem, hogy mit kezdtünk el hallgatni. És hogy jutottam el eddig a számig.
Mióta is? Hét vagy nyolc éve. Ez már házasságból is sok lenne. Valamelyik nap ő is ezt mondta. Jóban, rosszban.
Ma túl sokat szomorkodtunk, túl sokat nevettünk, sokat beszélgettünk. Az utóbbi soha nem túl sok. Barátom? Igen, az. Lassan meg kéne vele osztanom egy-két dolgot. Valószínűleg tudna segíteni. Ha mással nem, hát azzal, hogy meghallgat. És legfeljebb kibőgöm magam neki.
Mull of Kintyre. Még fel se tettem a gépre a Winampot. Elfelejtettem. Most is a mediaplayerrel megy. Túl sok pézsé fogyott ma is. Ilyen az élet. Majdcsak elmúlik egyszer. Mint az életünk. Nem akarok szomorú lenni. Mert ez a zene valamikor régen nem a borongást jelentette nekem. Arra már nem emlékszem, életem melyik periódusában hallgattam. De nem valami szomorúban. Tényleg nem tudom, honnan került ma elém.
Ringatózom a zene hullámain közben. És örülök, hogy van az az ember mellettem a hét egy részében. Az egyetlen oroszlán, akivel valaha is ki tudtam jönni. Ma a katonaidejéről mesélt. Mi meg szakadtunk a röhögéstől, ahogy mesélte.
Mull of Kintyre. Énekeltem a zene mellett. Látta, hogy teljesen odavagyok. Tényleg el kéne neki mondanom egy-két bajomat. Biztos tudna okosat mondani.
Azt is mondhatnám, hogy egyre jobban fut a szekér itt. Gondolkoztam, hogy mi lesz a másikkal. Semmi. Ott marad ebek harmincadjára. Rendeltem ma pár könyvet. Metagalaktikákat. Az egyikben megvan valami, ami kell nekem. Egy novella. Ki őrzi az őrzőket.
(Egy tömörített mappa épp közben megy fel a netre. Aztán a gépről törlöm.)
Hát mi egymást őrizzük. Évek óta. Bizonyos távolságot, ezáltal jó sok tiszteletet megtartva egymás iránt.