Ma este operettet hallgatok. Közben beszélgetek egy múlt századbéli úriemberrel. Amikor meglepődök, hogy mennyire úriember, s meglepődésemnek hangot is adok, azt mondja, hogy nem figyelek rá. Úgy általában. De figyelek. Viszont még mindig meglep néha. Nem szoktam az ilyet. Beszélgetünk életről, családról, férfi és női szerepekről. Néha még politikáról is. Bár azt csak érintőlegesen. Nem azért, mintha nem érdekelne minket. De sem ő, sem én nem szeretjük a szenzációhajhász cikkek terelését. Most épp az egyik nagy nevű politikus szakdolgozatának vitathatóságáról beszélgettünk. Félretesszük. Majd akkor, ha bizonyítanak. Addig fölösleges.

Közben eszembe jut egy régi kép az interneten. Mikor legelőször megláttam, már akkor megkapott a hangulata. Egy férfi és egy nő kirakatot néznek. Múlt századi kép. Körülbelül a huszas-harmincas évek. Akár ő is lehetne rajta. Érdekes.

Aztán, hogy helyretegyem magamban a különböző hatásokat, megnézek egy videót. Többször. Rövid, alig egy perc. A fiatal táncos mozgása olyan, mintha néha csomót kötne önmagára. A pólóban, sisakban táncoló alakot, aki az élet táncát járja, próbálom magamban szinkronba hozni a múlt századi úriemberrel. Kissé nehezen megy. Pedig figyelek. Mindig.