rabként szorítva
olyan ez, mint amikor az ember a mezőn sétálva szebbnél szebb vadvirágokat lát, színük és illatuk csábító, két marokkal tépi őket, mint a gyerek, karjának öblébe gyűjti és mikor már nem fér oda egy szál sem, akkor hazaviszi, hogy majd vázába teszi mindet.
válogatná szín és forma szerint, mi mihez illik. de a kezébe vett virágokkal valami baj van …. lekonyul a korábban büszkén álló virágfej, hullanak a szépséges szirmok … szomorúan látja, hogy nem valók már vázába.
mire szétválogatná az egészet, már nem szín és forma szerint, hanem aszerint, hogy mi az, ami még élőnek néz ki, nem marad egy szál sem. lenéz a földre és maga körül nem lát már mást, mint halott szirmokat, csupasz szárakat. a váza üres marad.
a vadvirágokban ott kell gyönyörködni, ahol teremnek. nem szabad letépni őket.
a lepkét sem kell hálóval fogni, aztán elkábítva gombostűre tűzni.
a szabadságot sem lehet kalitkába zárni. ha nem körülöttem úszik a levegőben, játékosan belekapva a hajamba, meglibbentve a szoknyám, akkor az már nem szabadság többé.
ha mégis ezt teszem, rab leszek magam is. mert akkor két kézzel kell szorítanom a bilincsbe vert szabadságot, hogy ki ne ússzon a kezemből. rabként szorítva.