fél öt. ilyenkor kezdem az órát nézni a falon, egyre gyakrabban. és megállapítom, hogy nagyon lassan telik az idő.
télen már háromkor elkezdődött az óranézés. na ja, mert akkor még sötétebb volt.

tényleg nagyon lassan telik ilyenkor. pedig már várnám a hajnalt.

régen az éjszakát vártam. most nem tudom elképzelni, hogy mit szerettem akkor az éjszakákban. no, nyáron majd biztos könnyebb lesz.

nem szeretem az éjszakát. majdnem azt írtam, hogy félek tőle, de ez nem így van. de valamitől félek vele kapcsolatban. próbálom leküzdeni, ez mindennapi harcom. néha már sikerül is. például tegnap késő este azt mondtam magamban, hogyha minden napom ilyen jó lenne, mint a mai, akkor soha egy szó panasz nem hagyná el a számat.

de aztán jött az éjszaka. meg a szorongás. meg a fájdalom.

no, se annak nincs értelmes fiziológiai magyarázata, hogy miért akkor jön, de annak meg végképp nem, hogy miért akkor jön a fájdalom, amikor lefekszem. néha egész nap nem fáj semmim, (vagy legalábbis így érzem, mert elég nagy a fájdalomtűrő küszöböm) de ahogy lefekszek, eltelik 10 – 15 perc és sorra jönnek. fáj a vállam. mindkettő. a könyökem. mindkettő. már a csuklóm is. no ilyen fájdalom se létezik… eddig nem akartam róla írni, de talán hiba volt. azt gondoltam, ha írok róla, akkor erősitem.

nem írtam, de igy is megvan. francba. teljesen olyannak tűnik, mint egy rossz időre, rossz helyre beépült feltételes reflex. lehet, hogy az is. akkor pedig le lehet küzdeni.

igy most az éjszakáim arról fognak szólni, hogy küzdök ellenük. sok sikert magamnak.