Szalmabábok a szekrényben
Sokban változott az álom. Már nem egy olyan ház, ami az enyém, vagy valaha is az enyém volt. Hanem egy teljesen ismeretlen.
Körbejárok, nézegetek. Szobák labirintusa, rejtett ajtók, amik további titkos helyiségekbe vezetnek. Hosszú szekrénysorok, rengeteg ajtó van rajtuk, teljesen elfoglalják a titkos szoba falát.
Kinyithatom, nézelődhetek. Kiváncsi is lehetek. De csak nézhetem, néha kezembe vehetek pár dolgot, de tudom, hogy illik visszatenni a helyére. Nem az enyémek.
Az egyik szoba előtt egy belső udvar. Emberek. Élnek, de olyan furcsák. Mintha mégsem léteznének. Mintha a múlt részei volnának, árnyak csupán, nem valós emberek. Nézem őket. Ők nem érzékelnek engem.
Aztán megint egy rejtett szoba. Sorban ott is hosszú, magas szekrények. Nyitogatom ki őket, de csak óvatosan. Nem akarom, hogy bármit is megzavarjak.
Az egyik szekrényben életnagyságú szalmabábúk, rendes, de kifejezetten régies ruhákba öltöztetve. Aztán valahogy megérzem, hogy ezek emberek voltak, de meghaltak. Már csak a múlt relikviái. Nem rettenek meg tőlük, hiszen már csak emlékek.
Elfordulok, és akkor érzem, hogy ezen a felfedező úton kisér valaki. Nem tudom, hogy ki az, eddig nem vettem észre.
Egy földön lévő könyvhalom mellett kártyacsomagok. Szépen sorrendben összerakva. Bármilyen kártyaféle lehet bennük.
De aztán látom, hogy a földön, jellegzetes elhelyezésben pár ismerős kártya hever. Az Orákel.
Ekkor odafordulok névtelen, arctalan kalauzomhoz a régi, már nem létező világban, a szalma-emberek lakában és egy kérdés merül fel bennem:
Már ők is? Ők is elfogadták, hogy a Tarot …?
De nem mondom ki a kérdést.
Felébredtem.