„Számonkérés” utólag …
Megint a régi ház álmomban. De most a valós, nincsenek idegenek, csak az eredeti családom. És megint anyámmal küzdöttem …
Valami esküvőre készültünk, vagy családi ünnepségre. Lényegtelen. Főztem egész napos munkával, az ételek már a hűtőben várták a vendégeket. Készültem pihenni.
És akkor láttam meg, hogy anyám ott áll a tűzhely mellett és főz. Túrós csuszát. De valami iszonyatos mennyiséget. És ha egy fazékkal kész van, tömi bele a hűtőbe. Szinte már nem is fér bele … Megnézem, és akkor látom, hogy minden, amit addig csináltam, ki van hordva belőle, az én ételeim félig romlottan a spájz polcain vannak eldugdosva. Azt érzem, hogy hiába dolgoztam.
Már sírok a tehetetlenségtől, mert anyámnak hiába mondom, hogy hagyja abba. Akkor látom, hogy részeg. Odafordulok apámhoz, valami végső kétségbeesésben, hogy segítsen, állítsa le anyámat. Néz és csak széttárja a karját. Ebből látom, hogy már nem tud segíteni. Ő is tehetetlen.
Nem egész egy hónapja volt apám halálának évfordulója. Amikor meghalt, aznap anyám valóban túrós csuszát főzött. Sokat, mert apám szerette.
Azt tudom, hogy utána napokig nem nagyon ettem. Anyám meg szinte biztos, hogy nem.
Vajon mi lett azzal a sok fölöslegessé vált túrós csuszával?
Nem emlékszem …
Az apám halála akkora sokk volt számomra, hogy sosem jutottam el odáig, hogy kimondjam:
Apa, miért nem vigyáztál jobban magadra??? Miért hagytál itt időnek előtte???
Nem tehetett róla. Vigyázott. Elsőbbsége volt azon az úton.
De ezzel a „számonkéréssel” még tartoztam.