Szemétre vele
Egyik piros, másik kék, itt vannak az őzikék.
Ostoba kis mondóka. Mikor is találta ki? Sok-sok éve, amikor várt valamire, valakire, talán csodára. Már nem emlékszik, hogy hogyan jutott ez a bugyuta szöveg az eszébe, de arra emlékszik, hogy hol. Egy mosdókagyló, két csappal, szemközt vele. A piros a meleg, a kék a hideg vizet jelölte.
Várta a csodát és mondogatta. Eszelős dolog, nemdebár?
Pedig a csodák jöttek, nem is egy, több. Évek során. Ölelő karokat hoztak, szerelmeket. Menekülést, boldogságot, fájdalmat.
Menekülést valami régi rosszból, boldogságot valami új és jó miatt, majd minden újról kiderült, hogy nem is olyan jó az, aminek látszik, így elhozták újra és újra a fájdalmakat. Aztán ezek is elmúltak. Szerencsére nemcsak a jók, de a rosszak is mulandóak.
Mára csak az ostoba mondóka maradt.
Egyik piros, másik kék, itt vannak az őzikék.
Olyan volt ez, mint egy buta mantra. Nem kell tovább.
Már az épület sem áll.
Lebontották.
Vajon hová lett az az ágy, a lopott ölelések ágya?
Reméli, hogy kidobták.
Mint ahogy most ő is kidobja ezt az ostoba mondókát.
Szemétre vele.