Szeret(t)em
Már kikapcsolt gép mellett az utolsó ciginél a kapcsolatunk különlegességén gondolkoztam. Ki (volt) ő nekem? Nem tudom megmondani. Szeret(t)em.
Nemrég beszélgettünk a gyerekkel. Érdekes volt, amit mondott. Azt, hogy nem a pótgyerekem volt, nem is a barátom, hanem valami más. Valami több. Legalább neki nem kell magyarázni. Érzi.
A szeretet olyan sok mindenkire vonatkozhat. Szerettem a szüleimet, szerettem a barátaimat, szeretem a gyerekemet, szerettem a szerelmeimet. Gyönyörű szó, de nem árnyalható.
Négy éve, szinte napra pontosan, amikor az Ati kilépett az életemből, ilyenkor lépten-nyomon sírógörcsöt kaptam, ami tartott maximum öt percig, aztán elmúlt. És a fennmaradó időben, ami a napom sokkal nagyobb részét töltötte ki, örültem, hogy megszabadultam tőle.
Most nincs sírógörcs. Néha kicsordulna a könnyem, de még azt is letörlöm. A fájó hiányt viszont folyamatosan érzem.
Valahogy a társam volt. Valami meg nem magyarázható értelemben. Hogy lehetne annak a viszonynak az intimitását megmagyarázni bárkinek, hogy hiába nem ismertem meg soha személyesen, annál nincs intimebb érzés, mint mikor néha egymás agyában voltunk.
Néha arra gondolok, hogy mi lenne, ha reggel, amikor bekapcsolom a gépet, itt várna egy komment, amit ő írt:
„Na mi van? Már el is temettél? Táncsak nem hiányoztam? 😉 -D ”
Mit írnék rá? Miután már elfogynának szememből az öröm könnyei …
„Ha azt írom, hogy igen, az tetszene az egódnak, mi? 😉 -D ”